Buda és vidéke, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1894-01-28 / 4. szám
Budapest 1894. (2.) BUDA és VIDÉKÉ Január 28. nagy részében már régen felköltötték a bizalmatlanságot és elégedetlenséget az iskolával szemben. Bizonyitja ezt ama körülmény, hogy jó része a tanköteleseknek bejár a városba, a mi csak nagy szerencse az iskolára nézve, mert a jelenlegi létszámnál többet úgy sem fogadhatna be. Vannak aztán olyan szülők, akik — bár túl laknak az iskolán — még sem járatják ide, hanem kocsin szállitják gyermekeiket a városba. Akinek pedig egy gyermeke délelőtt, másika délután jár iskolába, az vagy az egyik, vagy a másik gyermekét hozza áldozatul. A kisebbiket ugyanis nem meri a hosszú útra egyedül elereszteni, úgy segit magán, hogy egy darab száraz kenyeret nyom az egyiknek kezébe, hogy délután várja meg a másikat. Ez aztán 8-tól délután 4-ig ül az iskolában ! Vagy, ha a nagy óbbikra szüksége van, a kisebbiket nem ereszti el. Ezek után bátran rámondhatjuk az iskolára, hogy ez bizony nagyon is mostoha gyermek. Olyan állapotok ezek — a nem elmondottakon kívül is, — melyeken okvetlenül segítenünk kell, — pedig mihamarább. Az első és fődolog természetesen egy második tanterem felállítása, aztán a két tanteremnek czélszerü padokkal való bebútorozása. A többi lassacskán magától is megjönne. Az építéshez hely elég van, pénz is könnyen szerezhető. Most nemrégiben utasították vissza a rákosmezei iskola 120 ezer frtos tervét, adjanak ebből csak húsz ezret a Lipótmezőnek, még akkor is marad a Rákosnak egy impozáns épületre való! Az iskola emelését czélzó terveimet részletesebben egy más alkalommal mondom el a szerkesztő úr engedelmével. Bizonyos vagyok benne, hogy szavaim nem hangzanak el a pusztában, mert szerencsére van az iskolának oly iskolaszéke, ennek pedig oly elnöke, aki iskolái érdekében tenni is tud! Velösy Lipót. A kis tömzsi megitta sámpányiját és kivette a prímás kezéből a hegedűt. — No gyerekek erre igyatok s rákezdte: »Csak egy szép lány van a világon« A nagv bogos tán még sohasem kezelte oly komiszul a vonóját mint most, majd elnyelte szemeivel a primást s a hogy az verej- tékes homlokát törülgette, meg nem állhatta, hogy rá ne kiáltson: — Hogy á Dévla isse még á kézsédét, bé kápkocs á pizs félé. A fiuk meg csak fújták, ahogy a torkukon kifért. Mikor aztán a hallgatóból átcsapott a kapitány egy frissbe, iszonyukat kurjantva Bárczy volt az első, ki derékon kapva egy vig czim- borát, ugyancsak aprózta a frisset. Ekkor a szoba már üres volt, csak itt-ott ögyelgett egy-két nagyot ásitó szolga. A fiuk csak most voltak igazán elemükben. Kört formálva, magok alá szedett lábakkal ültek a székeken ; egy öles kamasz, — Sá- gody beszélt valami angol bravúr-históriát, csupa box, betörött bordák meg kék, zöld folt volt az egész. A huszárkapitány az öklével döngette a mellét s fogadkozott, hogy ö sem igen ijedne Budai tűzoltók. Mint jó Budának régi lakosa, élvezettel figyeltem végig a mi összetartó kapcsunk, a mi életerőnk, a „Buda és Vidéke“ eddig való működését. Láttam, tapasztaltam, hogy már nagyon sok esetben volt életrevaló eszmék megvalósításának eszköze. Most is hát, azért folyamodok hozzá, hogy legyen segítségünkre Buda polgárai vagyonának, életének megvédésében azzal, hogy a következő néhány sort b. hasábjai közé helyezze. A székesfőváros lakosságának többsége nagyon hiányosan ismeri saját városának tűzrendészed intézményét. S éppen ezért, ha egyszer szüksége van vagyonát s életét védő eszközre, nem tudja megválasztani a leghelyesebbet, a legczélszerübbet. Látják ugyan azokat az egyenruhás embereket néha-néha az utczán járni-kelni, de ilyenkor parádénak gondolják annak az egyenruhának a viselését s nem sejtik, vájjon hányán áldozták fel festők épségét, életöket, annak a veszélyes feladatnak, melyet önkéntesen válaltak magokra. Hány apa maradt halva a csatatéren, midőn egy másik apának egyetlen örömét, szeretett gyermekét akarta kiragadni annak az ellenfélnek kezéből, melyet már számtalanszor legyőzött. Fojtó, sűrű füstben, irtózatos hőségtől gyötörtetve, az óriási lárma, zaj és sistergés által félrevezettetve egy helytelen lépés s összezúzva húzzák ki testét bajtársai a romok alól. Egy égő tető beszakadása, egy lépcső, egy lejárás leomlása, egy fal eldölése, gyúlékony anyagok robbanása, mind rémei a tűzoltónak; mert azok látása felidézi lelkében az elpusztult bajtársak képeit. De hagyjuk e sötét képek felsorolását, hisz elegen vannak, kik szeretteik valamelyikét ilyen utón siratják. Hogy azonban felszólalásom valódi okára rátérjek, következőkkel kezdem: Van székesfővárosunkban egy katonailag szervezett testület, melynek tagjai önkéntesen sereglettek azon zászló köré, melyre ez van írva: »Ha dúl a bősz elem, e hármat ne feledd: Erős kar, bátor szív, testvéri szeretet! S jutalmad ez legyen r Betöltéd tisztedet!« Ez a testület a „Budapesti önkéntes tüz- oltó-testület. Tagjai olyan teljes-korú f'edhetlen jellemű egyének, kik fogadalmat tesznek arra, hogy bárminő veszélykor kezet nyújtanak az arra szorultaknak. Ezek naponta 8—12 emberből álló őrséget tartanak, a melyen a napos őrparancsnok kiadja az egyesekhez intézett parancsokat s kiosztja a mentéshez szükséges szereket és eszközöket. Az őrtanyán telefon és villanyos jelző van, a mely a szükséges kivonulásokat jelzi. Hogy azonban a kivonulás gyorsabb legyen, óránkint felváltva figyelőőrséget tartanak, hogy az esetleges tüzeket meglássák és a szóval történő tűzjelzéseket átvehessék. S ők, kik benn az őrtanyán nyugodtan pihennek, szives-örömest s óriási lelkesedéssel hagyják oda pihenőhelyöket, ha a riasztó csengő megszólal. Lázas sietséggel veszik fel magokra felszerelésöket s futnak a fecskendőkhöz, a melyekbe a lovakat is magok fogják be. Vájjon hányán tennék ezt meg 18—20°-nyi hideg éjjel; felülni a mérhetlen sebességgel vágtató kocsira (mely akár hányszor felborul a síkos utón) s a vészhelyen megérkezve, fagyos kezekkel kezdeni a mentési munkához, mely sokszor 20 — 24 óráig is eltart?! S mégis milyen lelkesedéssel, kitartással és buzgalommal működnek! Nem várnak fizetést, nem várnak köszönetét, hiszen még az elismerést is sokszor megtagadják tőlük. Sőt még azt is rájok fogják, hogy szakavatlanok ! Hogy azonban nem azok, megmutatják azzal, hogy nyáron számtalan gyakorlatot tartanak, mely alkalommal a mászást, a mentést, az emeletről való leereszkedéseket és leugrásokat s a szivattyúk szere- lését gyakorolják, hogy télen elméleti előadásokat tartanak; hogy a parancsnokság országos tanfolyamot rendez, a tűzoltás ismeretét tárgyaló könyveket adat ki s gyakorló mestereket küld ki a vidéki testületek kiképzésére. Ez a testület tűzveszélykor, árzizveszélynél, vasúti szerencsétlenségeknél, házbeomlásoknál, szóval bárminő veszély idején segédkezet nyújt, még a főváros területén túl is, holott a városi tűzoltóság, jobban mondva fizetett tűzoltóság, melynek összes személyzete havi fizetést húz, ezt úgyszólván csak kenyérkeresetből és direkt csakis a főv. területén cselekszi. Ilyen előzmények után tehát, oda értem a hol felszólalásomnak rugója rejlik. E lap t. szerkesztőjét azért kértem tisztelettel arra, hogy adjon helyet czikkemnek, hogy a nagy közönség tudja magát veszély idején mihez tartani. Némely háznak kapuján látható az önk. tűzoltó lakását jelző tábla. Ha tehát napközben vagy akár éjjel kémény-, szoba-, kisebb pincze-, padlás- vagy szalmatüz van valakinél, vagy egyébb veszélykor tűzoltóra van szükség, ne az egész őrséget riassza, hanem tudva a tűzoltónak lakását vagy a rendőrtől útbaigazítást nyerve, ébreszsze azt az önk. tűzoltót s az igen szívesen áll rendelkezésére minden nagyobb feltűnés kizárásával. Ha pedig nagyobb a veszély, használhatja dij nélkül a nyilvános telefon-állomásokat, este 9-től resrgel 5-ig, hogy az önk. őrséget kiriaszsza. Közszolgálatot vélek tehát tenni, mikor Budának, — mint a mely városrésznek aránylag sok önk. tűzoltó lakosa van — figyelmét a fenti dolgokra saját érdekében felhívom. Budapest, 1894. jan. hó 23-án. Szidanits Ferencz, a bpesti önk. tűz. testület őrparancsnoka. meg három embertől. S belekezdett egy történetkébe, a melyen azonban erősen megérződött, hogy most csinálja s azzal a rettenetes kijelentéssel végezte, hogy a haláltól sem ijed meg. Kiszedte azután nagy nehezen maga alól a lábait, de hasztalan, mert nem tudta használni. Bárczy fogta őt fel s minden protestálása ellenére, — melyben a lábaknak és kezeknek is, nem épen megvetendő szerep jutott, betuszkolták s nagy nehezen lefektették; még pedig teljes biztonság okáért a . . . földre. Oda szedték ki számára az ágyneműt. Rövid pár perez múlva olyan otthonosan horkolt, mintha tanult mestersége volna. Az alvóba folyt aztán még egy darabig a beszéd, mig el nem nyomta őket az álom. Aztán csönd volt, csak a huszárkapitány horkantott néha-néha egy-egy fortiszszimát. . . Úgy jó négy óra felé lehetett már az idő, amidőn valami kemény gyanús koppanás hallatszott s utána egy meglehetősen huszáros • izü, nem épen szalonképes megjegyzés. A kapitány, amint ott keresgélt a padlón, valami hideg meztelen gömbölyüség akadt a kezébe s ahogy tapogatja, elvesztette lelke egyensúlyát s hideg verejték ült homlokára. A torka összeszorult s olyan nyöszörögve hörögte: segítség . . . végem van. Egyre-másra ugráltak fel fektökből a fiuk; Bárczy letépte az ablakról a függönyöket, Ságody meg egy karosszéknek a lábát — jó nehéz diófa-láb — kerítette hatalmába, a kis doktor meg azon gondolkozott, hogy ha a torkát átvágják, hol is kell azt elkötni. Amint a világosság az ablakon beözönlött, furcsa kép tárult a nézők elő. A huszár- kapitány teljes díszben — nem hagyta magát levetkőztetni — felforgatott szemekkel feküdt hanyatt; úgy látszott halni készül! Két kezével görcsösen szorított egy meglehetősen kifejlett halálkoponyát és meg sem moczczant. A koponyát nagy nehezen elvették tőle, de bele alig tudtak lelket verni. Sehogy sem akarta elhinni azt, hogy a levélnyomó koponya — a házigazda valamelyik ősének földi maradványa — az íróasztalról gurult le, amint ő az asztalt meglökte, vagy megrughatta. Mikor aztán magához tért, rettenetesen restelte a dolgot. Úgy tett, mintha csak kimenne, pedig hogy az ajtót betette maga után, esze nélkül rontott az istálóba s nyergeltetett; s egy rövid negyedóra múlva már messze mögötte volt a vendéglátó ház. Csak az bántotta leginkább, hogy Luli is , megtudja majd a dolgot.
