Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-09-03 / 35. szám
Budapest 1893. (4.) BUDA és VIDÉKE Szeptember 3. mig Péter letéve remekét, annak módja szerint felvéteti magát a budai becsületes ötvös mesterek sorába. Péter lekorgasztott fejjel bandukolt haza .. Hej, hiszen ha csak Erzsén múlnék, majd beszélne vele és oly szép, őszinte szókkal adná elé kérését, hogy — tudom istenem — megesnék a szive rajta . . . De hát honnan keritse elő a költséget, hogy régi szándékát megvalósítsa, a mesterek közé álljon? — A remeklés, czéhasztal, no, meg egy csinos, kis műhely berendezése, számítása szerint, minimo calculo, belékerül ötven magyar forintba, a mi még manap is nagy summa pénz, — különösen ha nincs. Utolsó reménysége a Nyirő-utczai Ábrahám zsidó volt, a ki nagy uzsorás hírében állott, de bizony hiába kínálta keze Írását, becsületét zálogul, még csak egy hitvány rézpénzt sem kapott. Nagy elkeseredésében napról napra fogyott, sápadt, éjjel kerülte az álom, a forró láz majd leverte a lábáról, és ha hálnál felé szive fájdalmától elcsigázva elszunnyadt, nyugtalan álmában folyton csak az Erzse kívánatos alakját látta. Amikor pedig egypár aszonynéném este a kutnál azt újságolta nagy fontoskodva, hogy Erzsét aligha el nem gyűrűzi valami pesti timármester, akit, úgy látszik, nem a kocs- máros karczosa csalogat minden nap Budára, — Péter úgy érezte, mintha éles kést forgatnának meg szivében. — Még az éjjel nagy dologra határozta magát, mely ha kitudódik, bizony könnyen a bitófán, vagy máglyán végzi életét: láztól hevült agygyal, mejy a gondolatokat csodás, beteges módon fonta-szőtte, s elvette józan eszét, — feltette magában, hogy ha az emberekben nincs annyi könyörület, hogy segítsenek nyomorúságában, — majd segít az ördög. Hogy sorát ejtsem a dolognak, elmondom, hogy még a mikor Németországban vándorolt, egyszer a poros országúton elétalált egy rongyos, gyanús külsejii, kicsapott heidelbergi deákot, a ki nem nagy örömére hozzá csatlakozott. Éjjelre egy utszéli kocsmában szálltak meg és hajnalban, fizetésre kerülvén a dolog, a deák, kinek nem volt pénze, a szállásadónál hagyott egy régi, disznóbőrbe kötött könyvet, mely tele volt Írva csodálatos ákom-bákomok- kal, kacskaringós, titkos értelmű jegyekkel. A fogadós kelletlenül vette ezt a szokatlan fizetést és babonás félelmében alig mert hozzá nyúlni, de még ugyan megörült, mikor Péter magához váltotta, nem azért, mert valami varázserőt sejtett benne, csak puszta kíváncsiságból, hogy megtudja tartalmát. — Sokáig hiába törte a fejét, mig a könyv két összeragasztott lapja között megtalálta a titok kulcsát, melynek segítségével elolvasva a könyvet, szinte megborzadt attól a sok istenkáromló, aranycsináló, ördögidéző praktikától, a mit valami régi német doktor jegyzett oda. Mert Péter becsületes, keresztény szülők gyermeke volt, kik, a mig éltek, jó erkölcsökben, istenfélelemben nevelték. Ki tudja, tán jobban is tette volna, ha megmarad első szándékánál és azt a gonoszsággal teli könyvet rögtön tűzre veti, — de hát még se tette, mert egyrészt nem hitt a tömérdek babonában, melylyel az teli volt irva, — másrészt — úgy gondolta — ha egyszer nagyon megszorul, valami tudós majd csak ád érte egy pár garast. Most, hogy ily nyomorúságos állapotra jutott, előkereste czók-mókjából és elkezdte lapozni, ami még jobban elvette eszét. Egy folytában hajnalig ott görnyedett felette, az nap el se ment a műhelybe és alig várta, hogy a Miasszonyunk templomában elálljon az esteli harangszó, észrevétlenül kiosont a csendes városból és a hegyek felé vette útját . . . Már rég elhaladt az utolsó viskónál is és a messze városból alig ballattszott egy-egy körn ondor rekedt ugatása. — Százados tölgyek sürü árnyékában, a hova még napközt is alig ve tődött át egy verőfényes sugár, állott egy ré‘gi, omladékos épület, melynek molyos köveit be utotta az iszalag. A babonás néphit valami elátkozott urilaknak tartotta és minden ember, kit erre vitt az útja, messze elkerülte még a tájékát is. Péter, aki gyerekkorában nem egyszer járta be mogyorót szedve, vagy rigófészket keresve a budai hegyeket és ismerte azok minden zegét- zugát, erre felé tartott. A sürü csipkebokor megtépte ruháját, megvérezte lábát, de ő mind evvel nem gondolva, beljebb hatolt a rekety- tyésben, mig a hold sápadt fényénél megpillantotta az omladékot. Itt aztán elővette hóna alól könyvét és meg-megijedve a saját hangjától, mely csodálatos módon visszhangzott a diiledező falak között, háromszor elmondta az ördögidéző szavakat. Alig hangzottak el harmadszor, máris ott állott előtte egy magas, sötét köpenyes alak, mely félelmes mély hangon szólt hozzá: „Itt vagyok . . . Mit akarsz ?“ Szegény Péter, a ki különben nem volt gyáva, és nem egy hamar ijedt meg a maga árnyékától, most az egyszer futni akart, de annyira megrettent, hogy lábát se bírta mozdítani, akár csak gyökeret vert volna álló helyében, a nagy ijedtség pedig még a szavát is elvette. A sötét alak, kérdését ismételve néhány lépéssel közeledett feléje, Péter pedig megemberelve magát, akadozva bár, de azért bele kezdett moodokájába. Elmondta mindazt a mi a szivét nyomta és minél tovább beszélt, annál inkább belemelegedett, úgy kogy mikor a végére ért, még mindig reszketve bár, de megkönnyebbülten sóhajtott fel. A sötét köpenyes pedig szó nélkül elévett egy telt erszényt és Péternek nyújtotta, a ki azt tétovázva vette magához, aztán nyomtalanul eltűnt a sürü bozótban . . . Másnap Péter törődött testtel ébred fel ágyában. Homályosan ugyan még visszaemlékezett éjjeli kalandjára, de nem vette egyébnek, mint egy rossz álomnak, mely megkinozta. De bizony nagyot bámult, a mikor párnája alatt találta az erszényt, mely csak ugv dagadt a sok uj veretű aranytól. Reszkető ujjakkal számolta meg, a kerek száznak biz ott egy híja se volt. Péter nem tudta, örüljön-e vagy szomor- kodjék váratlan kincsének, mellyel minden kívánságát, hosszú évek tervezgetését egyszerre megvalósíthatta. Elgondolta, hogy most már leteheti remekét, elveheti Erzsit, műhelyt is nyithat és még tán marad is egy kis pénze . . . Az ám, de minden boldogsága mellett is ott marad háta megett a sötét köpenyes, a ki bizonyára nem adta ingyen azt a sok pénzt és akár- mely pillanatban eléállhat, hogy segítségének tudja Isten mily bérét követelje. Hiába igyekezett kiverni ezt a gondolatot fejéből, hiába akart menekülni emlékétől is, a száz arany, mely vígan csörögve verte zsebét, folyton eszébe juttatta, nem hagyta nyugtát egy perczig is. Hogy legalább egy időre megnyugtassa lelkiismeretét és elfelejtse a fenyegető rémet, mely egy prrczre sem távozott mellőle, de nappal folyton ott leselkedett a háta mögött, éjjel pedig vele virasztott ágya lábánál, kétszeres erőéel neki látott a munkának, naphosszat ki se mozdult a műhelyből, a hol minden szabad idejét remek müve tervelgetésével töltötte. Csak hamar el is készült vele és a mesterek ugyancsak megbámulták azt a pompás bilikomot, melynek rajzát Péter abbeli kérelmével adta kezükhöz, hogy tűzzenek ki határidőt a remeklésre. A kitűzött napra aztán olyan munkával állott elé, mely még a király asztalán is számot tett volna, melyre a legelső mesterek dolgoztak. Egy szép napon aztán beállított az atyamester a „szarvas“ korcsmároshoz és Péter nevében annak módja szifra beszédben megkérte Erzsit. Az öreg nagy zavarában alig tudott felelni és csak annyit mondott, hogy ha leánya is úgy akarja, ő egyszer adott szavának ura marad. A mikor pedig Erzsét fogták vallatóra, az simulva mondta az igent, mert a néném assznyok jóvoltából rég tudta már Péter szándékát, no meg jobban is vonzotta szive a fiatal ötvös mesterhez, mind az elhízott pesti tímárhoz, a ki gazdag volt ugyan, de első felesége után három gyermeke maradt, a kiknek nevelésével neki kellett volna vesződni. Ennyiben tehát rendjén vöt a Péter szénája és már az esküvő napját is meghatározták, de minél inkább közeledett az idő, hogy elérje boldogságát, annál jobban nyugtalanította az a tudat, hogy pénzét mily utón szerezte. Majd minden éjjel rémes álmai voltak, rendesen megjelent előtte a sötét köpenyes, a ki lelkét követelte bérül. Szegény Péter nem is tudott tiszta szívvel örülni, hogy oly közel járt boldogságához, de még Erzse szerelmes suttogása se volt képes felvidítani. Elérkezett az esküvő napja. A „szarvas“ kocsmáros derekasan kitett magáért és olyan vendégséget csapott, hogy olyat jó Budavára még alig látott. A tágas udvaron, melyen gör- nyedezve állottak a viruló hársfák alatt az étel-itallal megrakott kecskelábu asztalok, alig fért el a sok vendég, aki kiváncsi szemmel mind a jegyeseket nézte, úgy, hogy Erzse alig mert felpillantani tányérjáról és zavarában folyton a ruhája fehér selyemszalagját forgatta ujjai körül. -— Hát a vőlegénynek ugyan mi a baja, hogy olyan nyugtalan és ahelyett, hogy a menyasszony szép szemét nézné, folyton a tor- náczot lesi, mintha várna még valakit ? . . . A vidám beszéd, poharazás egyszerre csak elhallgat, mert ime, felkel az atyamester, Péter kikérő násznagya és egyet rántva dolmányán, belé kezd ékes felköszöntőjébe, melynek végét alig győzte várni az asztal végén ülő fiatalság. Épen a házasság dicséretére fogott egy hosszú mondatba, a mint hirtelen elakadt a szó a torkán, mert a tornácz árnyékából nagy hirtelen előlépett egy hosszú fekete köpenyes alak, a ki szó nélkül egyenesen Péter felé tartott. Péter felé tartott. Péter rögtön megismerte, és ijedtében majd hogy hanyatt esett székéről. Az ijesztő alak pedig megállott mellette és kezét vállára téve igy szólt: „Ismersz-e Péter mester?“ Péter, nem csoda, ha egy árva szót sem tudott szólni és rémülve nézett maga körül. Az ismeretlen pedig egy gyors mozdulattá levetette köpenyét és a szótalan, bámuló vendégsereg előtt ott állott aranysujtásos bibor ruhában a daliás király, a ki egy agancsosra cserkészve a budai hegnek között megleste Pétert és átadta erszényét. Péter ijedtségéből felocsúdva térdre borult a király pedig, miután egy telt kupát a menyasszonyra köszöntött e szókkal vigasztalta meg : „Aztán jövő évre, reményiem, meghítok komának “. Budakeszről. Az itten működő nemzeti színtársulat közkívánatra kiterjesztette előadásait még e hó végéig és pedig következő sorozattal: 25- én „Madarasz“ került színre : Peterdi Ilona k. a. Postás Milka szerepében igen kedves alakítás, szakavatott játékkal — kevésbé erős hangja daczára — nagy tetszésben részesült és többször kitapsolták. E mellett különösen kitüntette magát Kiss Nándor a madarász szerepében, ügy a többi színészek is helyt állottak szerepükben. 26- án „A bolondokháza“ adatott, melyben kiváló sikerrel játszottak Bátosi E., Szabó M., és Kiss Nándor. 27- én a „A próbaházasság“ került színre telt ház mellett és oly lelkesedéssel játszottak mindnyájan, hogy a „Kossuth Lajos azt üzente“ nótáját az egész hallgató közönség elragadtatással énekelte és többször ismételtette. 28- án Vidor Pál „Apja lánya“ népszínművét játszották, melyben Zsuzsikát Szabó Mariska, Pannit B. Polgár Fáni, Miklóst Kiss Nándor és Antal Pistát Pálffy J. kitünően jellemezték. 29- én „Nebántsvirág“ került színre másodszor, melyben a czimszerepet Peterdi Hona k. a. igen kedélyesen játszotta és többszöri kihívásokkal és tapsokkal tüntettetett ki. A többi szereplőkről már az első előadásnál dicsérőleg emlékeztünk meg. 30- án Kiss Ferencznek, a nemzeti színészet derék titkárának jutalomjátékául Csiky Gergelynek „Nagymama“ czimü színmüve került színre s a jutalmazandó iránti figyelemből elegendő nézőközönség jelentkezett s az előadás nagy tetszésben részesült. Különösen kitüntették magukat: B. Polgár Fáni (Mártha), Győrffyné (Szerénái grófné), Moóri (Todorka), Moóriné (gzerafin) szerepében. A felvonások között Felmerné Csillag Fáni úrnő zongorakisérete mel-
