Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-05-21 / 20. szám
Budapest 1893 (7/ BUDA és VIDÉKÉ. Május 21. hó fürtökön át lelkemben mintha megelevenednének a múltak s kikről annyi szépet, nagyot és csodásat regéltek egykor nékem az anyai ajkak, testet öltnek azok az óriások, hősök, — azok az én mesebeli alakjaim. S mily megható e kép! mi más lehetett akkor az élet, a világ, az emberek. . . . Ej, sötét, borús éj vala. Aludtak mélységes, nyomasztó álomban a népek; álmodtak rémes viharos napokról, bősz csatákról, népek, nemzetek hálás küzdelmeiről; láttak vérrel ázott tereket, hullákkal fedett mezőket, iszonyatot mindenfelé. De majd a vihar lecsendesedett, ismét kiderült s álmunk egy boldogabb jövőbe látott, hol azután máskép foly az élet, mások az emberek. Álmuk felett a sötét éjben egyszerre két fényes, sugárzó szellem lebegve, szállva tündéri szárnyakon jött alá a földre, hogy végre felébreszsze a mélyen alvókat, életre, öntudatra keltsen népeket, országokat, meghozza hirdesse egy újabb nemzedék éltének tavaszát, uj eszmék szülöttét, diadalát. És elértek hozzánk is, erre a sokat siuylett, nyomorgott földre, tespedő népeire. Tavasz lön itt is. Nyomukban uj, szokatlan élet derengett, valami édes, mámoritó érzés hatotta át a kebleket, rázta föl szende- rükből ez ország népeit, terjesztve, hintve vakító fényt, világosságot utjokban szerteszét, adva erőt, kitartást, lelkesedést a bilincsekben elzsibbadt testbe lélekbe. „Szabadság“, „Testvériség“! ez a két isteni szó zeugé át a bérezés, kies tájakat, a végtelen rónát, a kunyhót, a palotát, ihletve, gyújtva mindenütt, hogy megszerezhessék mindazt, a mihez jogunk volt. És megszerezték. De jött a rut önkény, hatalom, jöttek az elvakitott, uszított bőszült csordák, hogy kegyetlen megtorlást vegyenek az öröm mámorban úszó elhagyatott népen. És elő támadtak ekkor azok a nagy és hős férfiak, azok a halhatatlan félistenek, hogy a védtelen nép élére kelve, ha kell, hát harezra, küzdelemre keljenek, vérükkel szentesítsék, életükkel váltsák meg szent jogaikat. És dúlt a harcz; öldöklő csaták rémes zaja tölte be erdőt, zágot, ligetet; folyt a vér, sok, sok vér a borzasztó tusában. Az akarat, a kitartás, a lelkesedés szent tüze lehetetlent miveit, csodákat alkotott, bámulatra ragadott kívül egy világot hősiességével, erejével, ittben saját nemzete előtt halhatatlan mithosszá vált. Végre kimerült, de meg nem törött e nép és besötétedett, beborult újra fölötte, de nagy maradt a tűrés, a megadás nyomasztó napjaiban is. És ő ez a megrokkant, törődött aggastyán ott volt, ott küzdött, harczolt a pusztító, elkeseredett küzdelembon, ádáz csaták zsivajában, tüzében, tanúja, részese annak az örök dicsőségnek, melynek mi az utódok csak oltárokat, emléket emelhetünk. S a mint úgy nézem, bámulom őt, úgy rémlik, mintha a bágyadt pillák alatt meg-meg- lobban olykor-olykor az a kitörő fény, annak a rég letűnt dicső napok emlékének szunnyadozó lángja, kiegyenesedik a görnyedő alak, megrebbennek a galambősz fürtök, a lankadt karokba mintha visszaszállna egy pillanatra a régi ifjúi erő, látom megnyílni a csukódott ajkakat, feltárul az élő emlék és beszél lassan egyre fokozódó hévvel, avval a kimondhatatlan átható lelkesedéssel, melyre mi már csak megérteni, felfogni is alig-alig vagyunk képesek az ő idejéről, — negyvennyolczról. S a mint hallgatom némán csendben a kegyelet, a rajongás szent áhítatával, szemeim előtt a halhatatlan, a negyvennyolezas alak észrevétlen körül szövődik a megdicsőülés örök glóriájával. Miért? — Hát ezért! (Előadta a Harmonia dalkör május 18-iki estfién Hoppe Rezső.) A merre csak megfordulok, a hol csak találkozom valakivel s akárkivel találkozom, mindenütt, mindenkitől ezt a kérdést kell hallanom: „Miért nősült meg oly hirtelen?“ Eleinte nevettem rajta; később untatott, végre felbőszített a dolog. Ha még úgy 3—4 szóval meglehetett volna felelni a kérdésre, akkor hagyjáu ! de mivel az én hirtelen nősülésemnek hosszú története van, kénytelen voltam mindenkinek, a ki tudakozódott utána, az egészet elmondani; mikor aztáu tegnap épen 12-szer recitáltam el történetemet különböző jób iratok és ismerősök élőit, elhatároztam magamban, hogy megírom é3 nyilvánosság elé viszem: hadd olvass i el mindenki, a kit érdekel; legalább nem kell többé elmondanom, ha valaki kérdeni fogja, egyszerűen azt mondom majd: ,Olvassa el kérem a „Buda és Vidéke“ ez évi 20. számának a tár- czáját“. íme tehát nősülésem históriája: Midőn tavaly ilyenkor jegyet váltottam mostaui kedves fe eségemmel, jó és roszakaróim (evvel újabb és régibb hitelezőimet értem) barátaim, ismerőseim, megkapván eljegyzési kártyánkat, melyen ékes betűkkel tudattuk, hogy : Haragos Julcsa és Szelíd Benedek jegyesek, mindannyian elbámultak és elcsodálkoztak, nem tudták elgondolni, ki az én inennyasszoayom. Az én Szelídségem széles körben ismerős és ismert volt, de hogy ki az a Julcsa, a kit magamra „haragítottam“, azt senki sem tudti. Nosza, megindult a sok kérdező sködós, tere-fere, meg a sok gratuláczió! A szabóm mosolyogva biztosított arról, hogy hitelem nála határtalan ; (úgy látszik, jó híreket kapott apósomat illetőleg;) a takarítónőin könnyes szemekkel fényesítvén czipőimet (akarom mondani: a kefével fényesitette, de szemei könyeztek!) „Hát csakugyan meg tetszik nősülni, fiatal ur?“ A sok kérdezősködésnek, faggatásnak mind az volt a vége, hogy: „Mikor lesz az esküvő?“ Ei mindenkinek azt azt feleltem: „Jövő évi októberben“. És tessék, még alig vagyunk februárban, j már nős vagyok. Persze, hogy rengeteg módon kínoznak, mi történt, hogy oly hamar nyélbe ütöttem a dolgot!“ Hát úgy esett, hogy mindszentek ünnepén a menyasszonyom névnapot ünnepelt; (akkor t. i. mind-Szent között ott van az övé is!) Beállítottam egy szép ajándékkal s „meleg szavak kíséretében átnyújtottam neki. 0 (uem az ajándék, hanem a menyasszonyom) nyakamba borult (ez akkor szokása volt, most már nem !) s sírva mondá, hogy nagy titkot akar velem tudatni, de könyörgött, hogy ne haragudjam meg reá (nem a titokra, hanem a menyasszonyomra !) Mit ne ígérne meg egy vőlegény ilyen ünnepélyes pillanatban a jegyesének? Én sem voltam kivétel s kezemet szivemre szorítva, meghatottan biztosítottam, (nem a szivemet, hanem a menyasszonyomat) hogy ne aggódjék. Erre ő fuldokló hangon megvallotta, hogy ő nem 20 éves, mint előbb mondani szokta, hanem 24 esztendős. Egy kissé meglep ott ugyan a dolog, de hamar vigasztalódtam, gondolván, hogy a szerelem nem nézi a keresztlevelet. Elmúlt néháuy hét; jött az én születésem napja. Az én kedves menyasszonyom egy pír papucsot hímzett nekem ; (csak most érzem, hogy miért épen papucsot!) s azokat mosolyogva elém tette. Kérdeztem, hogy mivel viszonozzam e gyengéd figyelmét? ő erre újra elkezd sírni, jajgatni, hogy ő minő szerencsétlen; hogy ő engem becsapott; hogy én neki nem fogok megbocsátani stb. stb. „Mi bajod édesom? Mondd meg, mi bántja szivedet? Előre is megbocsátok!“ így szóltam én. Erre szégyenkezve kirukkolt, (a menyasszonyom, nem a szive !) hogy ő nem 24 éves, hanem 27! Nagyon bamba képet vághattam, mert újra belefogott a jajveszékelésbe ; (nem a képem, hanem a menyasszonyom!) hogy lám, én haragszom rá; ő ezt túl nem éli stb. stb. Valahogy rendbeszedtem a gondolataimat s megnyugtattam, (a menyasszonyomat, nem a gondolataimat!) hogy az én szerelmemet az a 3 eszténdő nem fogja lehűteni! Jött a karácsony. A szokásos ajándékoz- gatások után az én leendő anyósom félrevon, s szép szavakkal bocsánatot kér: hogy ne haragudjam meg famíliájukra, mert ők engem félrevezettek; de a leány engem nagyon szeret, nélkülem nem akar élni stb. stb. Kérdésemre aztán ki-be és megvallotta, hogy az ő Julcsa leánya, az én jegyesem nem 20, se nem 24, nem is 27, hanem 30 éves! — Es aztán a kriszkiudli ! Ilyet is csak anyóstól kaphat az ember! Kezdett a dolog boszantani, de ekker feltűnt lelki szemeim előtt az öreg Haragos 3 emeletes ház a; s sóhajtva megbocsátottam. Ad vocetn öreg Haragos ! Róla még nem is szóltam. Fiatal korában mészárosságon kezdte, s az Isten felvitte dolgát; (értsd: vagyonát): ma az *utczában van egy szép 3 emeletes háza ; nem is szólva a többi földi javairól! De mégis ! Egyet közülök meg kell említenem, t. i. a boros pinezéjét, mert ez hozzá tartozik a históriámhoz. Nevezete piuczébe t. i. Haragos engem újév napján levezetett; sorba kóstolgattuk a különböző színű, izü és korú borocskákat; összeölelkeztünk, összetegeződtünk ; s a keblek érzelmeinek ezen nyilatkozása azt eredményezte, hogy az én leendő apósom értésemre adta, hogy Julcsa t. k. 35 éves ! No már ez a szó legszorosabb értelmében sok! Nemde azt hiszik önök, hogy én ezt gondoltam ? Oh igen, gondoltam, de esak másnap! Hogy az nap mit gondoltam, mit mondtam, mit tettem még, arról csak annyit tudok, amennyit Haragos később elbeszélt: hogy én esküdtem, hogy leányát elveszem, daczára a 35 esztendőnek ! Most már én is haragos lepem; (de a mint látják, kis h-val) s így szóltam: „Elhatároztam, nem várok, itt a farsang, 2 hét múlva megtartjuk a lakzit; mert ha még soká halogatom, megérem, hogy a saját öreganyámat kell feleségül vennem !“ — Lám; ezért nősültem én meg oly hirtelen ! Küzdés. A tengeren vihar jártatja ekéit s barázdái között bukdácsol egy lelekvesztő. Viharmadár szeli át a levegőt s egyenesen a küzdő hajós felé tart s fülébe búgja: „Hasztalan törekvésed, vesd eveződ a tengerbe s magad is ott keress menedéket, a part messze még, lehetetlen elérned.“ De a derék hajós a viharmadarat elűzi, fohászát az égbe küldi s az evezőt erős kézzel fogva veri a felkorbácsolt habokat. A vad, kíméletlen hullámok pedig játszanak a parányi csolnakkal, dobálják ide s tova. Majd két felemelkedő, szerelmes hullám törekszik egymás felé, nem nézvén a közöttük utat kereső küzdőt, annak feje fölött omlanak egymásba. Még egy pillanat s nincs többé küzdelem, megszűnik az erőlködés, megszűnik a fájdalmas gondolat, megszűnik a csalfa remény. S a habok összecsapnak s ah ! a hajós és csolnakja sértetlen marad. Éber figyelemmel kísérte a hullámok emelkedését s a végső pillanatban ember feletti erővel dolgozván, ragadja ki kis jármüvét a biztosnak látszó megsemmisülés alól. De a veszély, a baj egyedül soha sem jár, alig menekül az ölelkező hullámok fenyegetésétől, már is újabb veszedelmet lát maga előtt, a vihar már-már a sziklához sodorja, ismét megsemmisülés fenyegeti s ismét kikerüli azt. A veszély egymást váltja, a vihar nőttön nő, a hajós lankadni kezd, a remény kezdi elhagyni, a kétségbeesés küszöbén áll. Oh irgalmas Isten ! nem volnál igazságos, ha elveszni hagynád e nemesen küzdő embert, nem volnál igazságos, ha megengednéd, hogy a vihar s a hullámok nyomorult martaléka legyen az ennyire reménykedni tudó. Hisz ki igy tud küzdeni, ki igy tud reménykedni, nem érdemli meg e nehéz megpróbáltatást. Ah, de igazságos vagy, mentő angyalod a szerencsétlen felé vezet egy hajót, — a hajósban újra feltámad a remény, igyekszik a hajó felé, közel ér hozzá, segítségért kiált, de — jaj ! — a vihar elviszi szavát mindenfelé, csak oda nem, hol meghallhatnák, csak oda nem, honnan segély érkezhetne, csak oda, hol senki sem hallja, a nagy semmiségbe. 0 ismét ellankad, megtörtén hanyatlik csolnakába, görcsösen szorítván kezébe evezőjét. S ekkor, mintha felülről e szózatot hallaná : „Ember küzdj s bízva bízzál!“ E szózat uj erőt kölcsönöz neki, utolsó
