Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1893-09-17 / 37. szám

Budapest 1803. (4.)

BUDA és VIDÉK E.

Szeptember 17.

pedig egy zárda romjait ásták ki s igy több, J mint valószínű, hogy ezen leletek tekintendők : a fehéregybázi templom és a hozzátartozott plébánia épület maradványaiul.

Eme -—- szent István király által felépített

— „Alba-Mária“ nevű templom kezdetben önálló plébánia, később az ó-budai plébániának fiók-egyháza volt, melynek melléképületében az ó-budai prépost két káplánja, majd a pálosok rendje lakott. (Tholt T: Fehéregyház stb.)

Hogy az Árpád sírja körül fekvő fehéregyházi zárdát tényleg a pálosok is bírták, igazolják e rend évkönyvei, melyekben ezen, bár kicsinynek jelzett zárda bent foglaltatik, a pálosrend, mint tisztán magyar eredetű, Magyarhon szülte s kitűnő hazafias rend, okvetlenül a rend legnevezetesebb zárdái közé számlálta e kis zárdát s büszke volt rá, hogy ő birhatja azt a helyet, a hol Árpád porai nyugszanak, annál inkább minthogy Fehéregyháza a maga idejében az Istenfélők kedvencz bucsujáró hetye is volt.

Hidegkút s a mai „Lust“-on még látható templom-rom táján létezett Gercse vagy Görcse (?) község lakói alacsony hegy nyergen át, a mostani (ó-budai) Donáti kápolnához és onnan a Victoria téglagyár-felé a Radlmalom előtt a Vörösvárra szolgáló országukra levezető kocsi utón jártak Fehéregyházára . . .

*

* *

E kis eltérés után térjünk vissza tár- gyunkoz.

A Margitsziget történelmének Írója (Őri Gy. tanár) állítása szerint O-budáról Békás- Megyerig nagy kiterjedésű tó volt hajdanában, melynek közepén az O-budáról Békás-Megyerre vezető főút méllett még most is látható s a régi aquincumi vízvezetéknek szétzuzhatatlan kőlábai állottak, e nagy tóból következteti Őri Me gyér községnek Békás előnevét.

Midőn pedig a magyarok Árpád vezérlete alatt 903-ban visszatértek a morva határszélekig tett győzedelmes csatákból, 10 napi vadászat után elhagyták Csepel-szigetét és — állítólag

— B é k á s-M e g y e r táján átkelvén a Dunán,

Etele városában — O-budán — 20 napon át

mulattak . . .

Ennyit tudunk Békásmegyerről, melytől délnyugatra (134 lakházzal) fekszik:

Üröm.

Lakosainak száma kerek egy ezex1, kiknek legnagyobb része németajkú és róm. kath. vallásu.

A szent György tiszteletére felszentelt plebánia-templom 1821-ben alapittatott s József főherczeg ő fenségének kegyurasága alá tartozik.

Van itt egy nagyszerű mausoleum, melyet boldogult József nádor építtetett első neje, született Alexandra Paulowua orosz nagyher- czegnő hamvai részére.

E díszes síremlék kápolnaszerü épülete a görög hitvalásuak templomául szolgált s egy állandóan itt lakott orosz szertartásu lelkész teljesité az isteni tiszteletet, melynek emelése tekintetéből mindenkor négy énekes működött, kik közül, ha valamelyik a hangját veszté, helyébe egy jobb hangú énekes küldetett az orosz czár udvarából.

Innen északnyugatra van az 1585 holdra kiterjedő :

Boros-Jenő.

Lakossága németajkú és 1136 lélekből áll, melynek legnagyobb része róm kath.

A szent Vitus védnöksége alatt álló plébánia templom 1698-ban alapittatott, mely évtől kezdődnek anyakönyvei is.

Találunk itt egy csinos kápolnát is szent Rozália tiszteletére, a róm. kath. hitközség pat- ronusa szintén 0 fensége, József főherczeg.

Borosjenő község határában az u. n. „B a- rátkazal“ nevű hegyen, Erzsébet királynénak a szent-lászlói pálosoktól vett szőllője volt, ki azt 1354-ben az ó-budai Clarissáknak adományozta, a községbeli közbirtokosságban pedig több részilletőséget birt a szent Mihály arkangyalról elnevezett nyulszigeti prépostság, mely a mohácsi vész után elpusztulván, birtokai előbb a fentirt apáczáknak adattak, e rend eltörlése után pedig a királyi patrónátusi joghoz csatoltalak, később csere utján József nádor tulajdonába kerültek, kitől István nádor, ennek magtalanul lett elhalálozásával pedig J ó- íőherczeg ő fensége örökölte.

Navarra József.

Bécsi levél.

A szeptemberi hüvÖ3 napok kellemes hatása alatt, a hosszú ut minden fáradalmaitól menten szállított tova a robogó vonat Budapesttől Bécsig. A késés, mely a M. Á. V. vonalain ugylátszik rendessé vált, csak fokozta bennem a vágyat, hogy újra lássam a világváros óriási sürgését-lorgolódását, mely a nagyvárosi élethez szokott embernek mintegy életszükségletévé vált, mely egyedül alkalmas arra, hogy izgasson, hogy élvezetet nyújtson. Úgy is volt. A budapestiekkel tultömött vonat alig robogott a még most is „szab. osztrák-magyar államvasuttársaság“-nak nevezett vasúti társaságnak általában „magyarénak ismert bécsi pályaudvarába, egész embertömeg szorgos és bámuló tekintete lepi meg az érkezőt. Ez ugyan előttünk, a magyar székes főváros lakosai előtt sem ismeretlen és legkevésbbé sem alkalmas arra, hogy papiri'a vessük, de maga a kép, mely elém tárult, annyira elüt az otthonitól, hogy önkénytelenül is elmélkedésre ragadott. A „czÍ7Íl“ ember szinte elvész a társaságban. A perionon egyenruhás vasúti tisztviselők, egyformára öltöztetett vasúti szolgák és „Comissionär“- (hordár)ok fogadnak, az állomás telve van egyenruhás alakokkal, a kik közt szolgálattevő postahivatalnokokat és vendégeket váró állami és magántisztviselőket láthatunk. Oly városba értem, a hol az egyenruha dominál, a hol a rosettek és csillagok száma szerint mélák az embert. Első pillanatban azt hittem, hogy valami nevesebb betörőt várnak és a bécsi policzia alkalmazottjai azok, kik az utasokat kémlelve végignézik. De nem sokáig lehettem csalódásban, mert mindjárt értésemre adták, hogy ezek az aranygombos, nosszu kabátos, katonasipkás úri emberek nem a rend éber őrei, hanem cs. kir. oszti-ák államhivatalnokok, a kik egy idő óta a hivatalos tekintély megóvása végett (meg talán a saját énjök emelésére) egyenruhában parádéznak. Az összes bécsi államhivatalnokok azonos egyenruhát viselnek és csak egy vékony szines szegély mutatja, hogy ki-ki mily közigazgatási szakhoz, mily minisztériumba tartozik. De a „Voi-ge- setzter“, a feljebbvaló könnyen felismerhető. A csillagok száma mutatja, hogy ki követelhet hivataltársánál megkülönböztetett tiszteletet, ki a nagyobb ur. Egyszer egy bírói tárgyaló teremben is voltam és kíváncsian vizsgáltam a biró ur csinos egyenruháján az ezüst rosettá- kat. A széles arany vállzsinóron két csillagot láttam. Valljon nincs-e feszélyezve a főhadnagy- gyal egyenrangú járásbiró ur, ha egy szabó panasza folytán egy pléhgalléros cs. kir. államhivatalnokra kell mondani, hogy fizess, mert tartozol ? !

Rosszul állhatnak a dolgok a büszke Bécsben, ha a hivatalos tekintélyt, ha az állam suprematióját az egyenruha adja meg! A „monarchia első városa“ nem igen hódolhat a sza- badelvüségnek, ha maga az állam a kezdeményezője annak, hogy az embereket külsőleg is elválaszszák, megkülönböztessék egymástól. — Ilyeneket látva, hazafias megelégedés töltötte el bensőmet és bár nem rajongok a mai honi szabadelvüségért, bár hazai állapotainkon igen sok kívánni és reformálni valót látok, mégis öröm fogott el, mert nálunk nem jutottunk még el a fejlődés oly magas fokára, hogy az emberi ellentéteket még a ruházat által is fokozzuk. Száz éve múlt, hogy a franczia forradalom a „szabadság, testvériség és egyenlőség“ magasztos eszméit hirdette, száz éve múlt, hogy az emberiség annak tudatára jutott, hogy minden ember egyenlő. S mit csinál Bécs ? A század végén reformál — visszafelé. Állam- férfiaink sokat utánoznak, sokban követik Bécset. Vigyázzunk, hogy a földrajzi közelség az osztrák bölcseség ezt az eszméjét is ne származtassa át mihozzánk. Nincs szükségünk reá! A magyar mindig megadta az államnak a mi az államé, de a hivatalnokban is a polgártársat tiszteli. Ha megbecsüljük is a hivatalnokban az állam akaratának és hatalmának végrehajtóját, ha tudjuk is, hogy a hivatalokban nekik engedelmességgel és tisztelettel tartozunk, a mint kilép hivatalából, olyan polgár ő is, mint az iparos, a kereskedő, orvos stb. szabad és egyenlő. Herman Gyula,

A fürdők és nyaimlóhelyek emeléséről.

Lapunkban ismertetve volt a belügyminiszternek 44,404/893. sz. a. kiadott nagyfon- tosságu szabályrendelete, mely a fürdők és gyógyhelyek felügyeletére, a fürdők, gyógyhelyek és ásványvizek kimutatásaira, a források foglalására és az ásványvizek kezelésére nézve fennálló, a külömböző belügyminiszteri rendeletekben szétszórtan lévő szabályok egybefoglalása mellett, egyúttal azoknak megfelelő módosítását is tartalmazván, a fürdőügy rendezése tekintetében jelentős mozzanatot képez.

Nagy szükség volt ezen szabályrendelet kibocsátására, mivel a fürdőkre nézve fenálló rendelkezések egy része feledésbe ment, más része pedig elavult vagy gyakorlatilag elégtelennek vagy nem megfelelőnek mutatkozott és sem a hatóságok, sem a fürdő- és ásványvíz- források tulajdonosai nem voltak kellően tájékozva közegészségügyi és közrendészeti teendőik iránt, mely tájékozatlanság folyományakép gyakran megesett, hogy a felügyeletre hivatott hatóságok egyfelől túllépték a törvények és rendeletekben alapuló hatáskörüket, másfelől — és ez volt a gyakoribb eset — nem gyakorolták azt a kellő mértékben, különösen pedig a fürdő- és ásványviztulajdonosokkal szemben nem ér- vényesitteték kellően az előirt rendelkezések kívánalmait. Az uj szabályrendelet most részletesen és szabatosan megállapítja különösen a fürdőbiztos és a fürdőorvos jogait és kötelességeit, valamint a források foglalására és az ásványvizek kezelésére vonatkozó mód magában véve is sokat lendít a fürdők rendjén, megszüntetve sok olyan hiányosságot, a melyekkel még az elsőbb rendű hazai fürdőhelyeken is lépten-nyomon találkozunk.

De kihatásában legfontosabb a szabály- rendeletnek az a része, mely a megbízható és kimerítő fürdőstatisztikának megalkotását, a fürdők törzskönyvének megteremtését czélozza. A fürdő, gyógyhely vagy ásványvízforrás természeti felszerelési, kezelési s egyéb viszonyairól a szabályrendelet függelékeként szétküldött kérdőpontok lelkiismeretes kitöltése utján fogunk teljesen megbízható képet nyerni hazai fürdőink állapotáról s az igy nyerendő adatok fogják a fürdőíigy gyökeres rendezésének biztos alapját nyújtani. Ez adatok hiányában sem a kormány, sem a törvényhozás nem lehet azon helyzetben, hogy a fürdőíigy rendezésének régóta megoldásra váró munkájához hozzáláthasson, az eredmény tehát nem csupán egy érdekes adathalmaz lesz, de az első positiv lépést képezi a fürdőrefovm felé.

Pedig a fürdőügynek törvényhozási ixton való mielőbbi részletes szabályozása előkelő egészségügyi és közgazdasági érdeket képez, mert azon az egészségtelen állapoton valahára gyökeres segíteni kell, hogy a külföldi fürdőhelyeken egész magyar coloniák léteznek, hogy Magyarország határain kívül évenkint 50— 60,000 magyar fürdözik és nyaral s legalább is 5—6 millió forintot költ el külföldön, végül, hogy a külföldi ásványvizek légió számra lepik el az országot, holott Magyarország annyira bővelkedik mindennemű ásványvizekben, a természettől annyira el van halmozva a fürdőzésre és nyaralásra rendkívül alkalmas helyekkel, hogy tulajdonképen nincs az a betegség, melynek orvoslására szolgáló gyógyfürdő vagy ásványvíz itt feltalálható ne lonne, hogy nincs az a kényes igény, mely hazánk istenáldotta szebbnél szebb vidékein nyaralás közben kielégítést ne nyerhetne, hogy a magyar publikumnak külföldi nyaraló helyek és fürdőkbe való állandó kivándorlása helyett megfordítva éppen nagy idegen inváziónak kellene hazánk létező és létesítendő fürdőhelyeit és nyaraló telepeit ellepni s ásványvizeinknek a külföldi piaczokon tekintélyes po- zicziót kellene elfoglalniok.

A fent jelzett s egyáltalán nem örvendetes állapot valódi és képzelt indokai számtalanszor meg voltak már beszélve illetékes és illetéktelen helyeken egyaránt. Sokan a fürdőtulajdonosok kapzsiságát és élhetetlen voltát, sokan a magyar közönség hazafiatlanságát, sokan az orvosok indolencziáját és hazai viszonyainkkal ismeretlen voltát, sokan a kormány és a törvény-