Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-09-03 / 35. szám
Budapest 1893 (2) BUDA és VIDÉKE Szeptember 3. királyát, kinek csárdás tánczát maga Napoleon herczeg is elragadtatva nézte végig. Légrádv Laczi (mert mint bálrendező csak Laczi volt) is a főid alatt pihen már. Gajáry Antal (a „Nemzet“ szerkesztőjének s a váczi polgármesternek édesatyja) szintén tagja volt a bálbizottságnak, Egyenes jellemű, szókimondó, lo- vagias jellem. Pestmegyének később oly közkedvelt, katonás rendet tartó főszolgabírójában ki gyanította volna a hajdani vig tánczost és bálrendezőt. Szegény jó Tónink pár év előtt hagyott itt bennünket ! De bálbizottságunknak sok komolyabb, nem tánczoló tagja is volt, kik azonban szintén élénken vettek részt a bálbizottság munkálataiban. Kecske- méthy Aurél a jeles tollú iró is ezek közé tartozott. Szellemes társalgásával fűszerezve mulatságainkat. Egy csevegéséről ismert asszonyka egyik bálon a szünóra felé neheztelve szólitá meg Kecskeméthyt, hogy csak ily későn veszi őt észre. Kákay Aranyosnak (e név alatt sokat irt) finom élczczel felelte: „Rég hallom már asszonyom, de látni csak most van szerencsém.“ Kempelen Győző, az akkor kedvelt novellairó s később vidéki lapszerkesztő is egy évig tagja volt bálbizottságunknak. Szabó Richard a „Divatcsar- nok“ szerkesztője is velünk volt s lapjának munkatársa Rózsaági Antal is, ez utóbbi egyes manoevreivel tette nevét egyszerre ismertté az irói világban. Szabó Richárd pár hétre vidékre rándult, sziv- ügyben s elegáns fényes képes divatlapjának vezetését távolléte idejére a kezdő Rózsaágira bizta. Alig tette ki lábát a szerkesztő az élelmes Rózsaági első gondja volt saját arczkópét lerajzoltatni s a „Divatcsarnok“ külön mellékleteként kiadni. időt csillagjósaival, a kik a legvastagabb nemével a szemfényvesztésnek mulattaták kevéssel megelégedő lelkét. Egy ilyen vadászat alkalmával egy livornói kalóz majd elfogta a szultánt kísérőivel együtt; a tengerparton vadászva meglátták a török urak a közeledő tengeri rablót, s dereglyékre kapva, rárohantak; ez azonban visszaverte őket s két napig ott maradt a part előtt, gúnyolva a nagy Szolimán utódát, ki három világrészen uralkodott volna. A Khazre kezelői beszedők a régi jó ezüst nyolczasokat, s a helyett elárasztók a fővárosokat értéktelen tartalmú pénzzel, mely miatt Starabul, Brussa és Smyrna folytonos lázongásban forrott. A szultán azért csak vadászott. A tartományokban a nép fellázadt az adószedők ellen a rendkívüli adó miatt (avarif) s megkövezték a kiküldött hadikat, muftikat és a janicsárok ezredeseit; a kik a népből panaszra akartak menni a szultán elé, azokat a kajma- kámok börtönre vettették, felakasztották, mint a drinápolyi öreg asszonyt, a Dsombaskizit, ki a szertelen ujonczozás ellen ment panaszt tenni; a szerencsétlen ráják maguk öldösték le saját gyermekeiket, hogy gályaszolgáknak ne vigyék őket; a kik merészebbek voltak, elszöktek a katonaság elöl békés falvaikból, s megnépesi- ték az erdőket rablócsapatokkal; a szultán rájuk is vadászott. A kizsarolt nép parlagon hagyta földjeit, éhség, drágaság nyomorgatta az országot, egész puszták szántatlan, vetetlen maradtak. A szultán az üres ugarokon annál könnyebben vadaszott. Képzelhetik a hazatért szerkesztő haragját. Később azonban Rózsaági egy pár regényével is feltűnt s egy ideig „Gombostű“ czim alatt szépirodalmi lapot is szerkesztett. T o 1 d y Pista, az oly korán elhunyt geniális iró is együtt rendezte velünk a bálokat s mint egyik legügyesebb keringő tánczos, a nők kedveltje vott. Nem oly rég voltak e feledhetlen szép bálok s ime rövid időköz alatt is a vig bálrendezőkből hányán lettek már csendes emberekké. De a többi még élő, akkor oly vig kedélyű bálrendezők : R u p p Imre (a miniszteri tanácsos), K v a s s a y Ede, Kormos Béla, dr. Mészáros Károly, Ágoston József stb, is, ma mind számottevő tagjai a társadalomnak s alig hinné el róluk, mai komolyságuk és komoly hivatalos szereplésük után, hogy azon időben tánczoló, vig bálrendezők voltak. Talán csak az egy, még mindig ifjú, Kvassayról hinnék el mindjárt; bár ez tán legkevésbbé szereti, ha megtudják róla, hogy ő a hatvanas évek elején már bálrendező volt. A Döbrentey-téri vásárcsarnok szomorú ügye. Ama szavakkal kezdem a mivel e lapok hasábjain legutóbb megjelent „Az eskütéri hid“ ez. kitűnő és széles körökben feltűnést keltett czikk Írója sorait befejező: „Ha igaz az a hypothesis, miszerint az Aranyszarv Európa birtoklásának kulcsát képezi, akkor bizonyára örök igazság fog maradni a thesis is, miszerint az Eskütéri hid a magyar fővárosnak a világvárosok sorába való belépésének Aranyszarva leend.“ Tény, ha a Lánczhid a volt nemesi osztály erényének méltó symboluma, méltán elmondhatjuk, hogy az Eskütéri hid ama önzetlen polgárok hazafias erényeinek — kik e hid megvalósításáért küzdve küzdtek — sym- bolumát fogja megörökíteni. Nincs azonban öröm, üröm nélkül. A közérdek rovására akad mindig itt is ott is egy- kerékkötő, mely megakasztja a haladást. Megdöbbenve értesülhetett mindenki arról, hogy a belügyminiszter ur ő méltósága, a Buda-tabáni vásárcsarnok számára kijelölt helyet _ mindenesetre téves informácziók alapján — nem hagyta helyben és az Eskütéri hídnál netalán szükségessé váló szabályozási módosítások végett, az ügyef a fővárosnál újabban tárgyalni elrendelte. Pedig a közélelmezési-, középitési bizottság, tanács, közgyűlés a hid-kérdés rendezése és a környék szabályozása után, hozta ajánlatba illetve egyhangúlag elfogadta a Döbrentey-téri vásárcsarnokot, mint legalkalmasabbat. Erre nézve az a mi felfogásunk, hogy az érdekelt polgárok érdekében e határozatról a miniszter ura,t igy kellett volna informálnia a tanácsnak. Megütközéssel értesültünk arról a mostoha atyai gondoskodásról is, hogy a fő- és székváros közönsége által a Döbrentey-térre kontemplált vásárcsarnokot az Iv-utczába vagy a Szt.-J ános-térre kívánják helyezni, mely azért volna alkalmas minthogy olcsóbb és a Krisztinaváros lakosai által is hozzáférhető. A tervezők ezzel a helyi viszonyokban való teljes tájékozatlanságukat árulják el. Az Iv-utcza és a Szt.-János-tér a Krisztinaváros és a Tabán határában fekszik, mely két városrész oly óriási kiterjedésű, hogy az uj vásárcsarnok a Tabán déli és a Krisztinaváros északi részén lakó közönség számára az óriási távolság miatt időpazarlással jár s igy úgyszólván megközelithet- len. E tekintetben több előrelátást tételeztünk volna fel bárki részéről. A Krisztinaváros fejlődésének ma úgyszólván kezdetén áll s egy évtized múlva e városrész oly népes lesz, hogy joggal fog követelni magának egy vásárcsarnokot. Van is éppen rá egy alkalmas telke, a Saitz-féle telek. Tartunk tőle, ha a fenti terv megvalósul, ezzel veszélyeztetni fogják e vásár- csarnok létérdekeit, a mennyiben nem lévén alkalmas helyen, nem is lesz közönsége. Van rá eset. Bécsben, az alkalmatlan, a központtól távol eső vásárcsarnokok, teljesen czéltvesztett intézménynek bizonyultak. A székesfőváros csak ott állíthat életképes vásárcsarnokot, hol eddig a helyi vásárok tartattak. A közönség csupa megszokásból csakis e helyek felé fog tartani. Úgy a Döb- rentey-téren, mint a Krisztinavárosban pedig a templom környékén emberemlékezet óta tartattak a vásárok s az uj vásárcsarnokoknak is csak ,itt lehet a helye. De menjünk tovább. A közélelmezési, középitési bizottságok, a tanács, a közgyűlés egyhangú helyeslésével találkozott ama terv, hogy a Döbrentey-téren felállítandó vásárcsarnok pin- ezéit a borkereskedő és vásárló közönség ké_ Legjobb vezérei, legjobb státusférfiai elhal- i ' tak, elhullottak; irigység, vetélytársi cselszövény J megbuktatá, számüzé őket, s kalandorokat, jött- J menteket ültetett helyükbe, közzsákmány volt a kincstár, senki sem gondolt a holnapi napra, nem az adósságokra, miket a jövő évnek kell fizetni. A szultán vadászott. Szegény szövetségesek, magyarországi alattvalók jöttek bizadalmas könyörgéssel a nagyur köntöséhez folyamodni. A szultán kiajái, tolmácsai elárulták, kiszolgáltatták őket; néhány erszény pénzért, mit maguk eltettek, elveték maguktól azt a drága kincset, a mi egy emberéletben egyszer kínálkozik csak magától, kétszer soha: egy nemzet szövetkező bizodalmát, rokon- szenvét. A török porta hivatalnokaitól elárult magyar nemesek veszte óta nem volt a magyarnak senkit olyan nagyon gyűlölni oka, mint kegyelmes védurát, a szultánt! — Pedig hisz ez nem tett egyebet, mint vadászott. Azon a téren, hol ő könnyelmű kíséretével, hiú mulatsággal üzé a napokat, hajdan nagy szellemek végzetes tusákat küzdöttek jó és balsors fordulóra. A pharsalusi mezők, a Cynoce- phale halmai, Ossa és Olymp havasai, mind férfilelkesitő emlékek viselői. Ott tölté Mardo- nius, Xerxes alvezére is egykor a telet, ott tanyázott Scipio a pharsalusi csata előtt; ott hajtá le Pompejus vesztett csata után balsorstól meg nem alázott nemes fejét; ott tört meg a persa uralom hatalma, s ott érte végét a római szabad köztársaság. Vérrel megszentelt föld, sóhajokkal terhelt levegő az ottan; — Mohammed nem tudott róluk semmit; a hősök hamvai fölött, a halhatatlan árnyakon keresztül, ő gyáva vadakat üldözött. Ilyen uralkodójavolt Törökországnak, a midőn Európa legnemesebb népei szövetkeztek, hogy Magyarország fővárosát, az egykor oly fényes, aztán oly szomorú Budát, másfél százados rab- lánczai közöl kiszabadítsák. Mielőtt a történet folyamát kisérnők, lássuk, mi történt Petneházyval és öreg védnökével, a baráttal ? Petnebázy nagyon fiatal korában egy kassai főnemes leányába volt szerelmes, Kanizsay Borbálába. A nemes úr birtokai a Dunán túl feküdtek, a legnagyobb hadjárás útjában, ő maga gyöngén belekeverve a Zrinyiféle ügybe, úgy hogy okai voltak arra, hogy egy időre Kassára vonuljon félre, a mi kivitl esett a török-járáson s a császári biztosoknak sem volt akkor kezük ügyében, s a honnan utoljára is üldöztetés esetére könnyebb volt akár Lengyelországba, akár Erdélybe átmenekülni. Ilyenforma helyzetben sok főura volt akkor Magyarországnak, a ki birtoka jövedelmét évekig nem húzhatta, s azalatt távol menhelyen élt, s csak az akkori magyar világ, melyben tisztesség volt szegény embernek lenni, az általános olcsóság és a tártszivii vendégszeretet, és egymáson segíteni vágyás tevék lehetővé, hogy az ilyen földönfutók nem vesztek el nyomorban. (Folyt, köv.)
