Buda és vidéke, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1893-09-03 / 35. szám

Budapest 1893. (8.)

BUDA és VIDÉKÉ.

Szeptember 3.

n y e 1 m é r e borpinczékiil fogják kiadni. A Tabán közgazdasági érdekeinek teljes méltánylása ez. A budai borvásár mai stádiumában is nagy forgalmat tesz, a jövő pedig e tekintetben a legszebb reményekkel kecsegtet. Ha már most a vásárcsarnok az Iv-utczába vagy bárhova helyeztetik át, ezzel a borvásár úgy a budaiakra, mint a tabániakra veszye van. Ha a Tabán meg lesz fosztva a vásárcsarnoktól és ezáltal a borvásártól, meg lesz fosztva egyúttal egy oly keresetágtól, mely több száz tabáni embernek adja meg a mindennapi kenyerét.

Tudomásunkra jutott ugyan, hogy a közmunkák tanácsa a Hátsek-féle telkeken kíván külön épületet emelni. Eltekintve attól, hogy az ottani környék talajviszonyai alig teszik lehetővé a pinczeszerű épitkezést, utóvégre is oda konkludál a dolog, hogy újra építkezni kell és a székesfőváros közönségét újabb kiadásokba kell belevinni.

Figyelembe ajánljuk még ama körülményt, hogy az Eskütéri-hid környékén lakó háztulajdonosok — a vásárcsarnok építésének huzavonájával — teljesen meg van kötve. Az ingatlanok értéke ily akadékoskodások által ingadozóvá válik, az építkezési kedv, daczára a rövid terminusnak, mely a 30 évi adómentességet biztosítja, hanyatlik. Az építés, mely már eddig is 30°/o-al drágult, még jobban drágulni fog s a háztulajdonosok az ily mesterkélt árhullámzások következtében mindinkább károsodnak. A kritikus házak lakói elhagyják lakásaikat, másutt keresve nyugalmas otthont, hol nem függ fejők felett Damokles kardjaként egy-egy újabb terv, mely költözködésre s igy újabb kiadásokra kényszeríti őket.

Ismételve felhívjuk úgy a fővárosi közönség, mint a belügyminiszter úr figyelmét arra az injuriára, mely a Tabán lakosságát fenyegeti. Ismételve kérjük, méltóztassék e kérdést fontosságához képest mérlegre venni, sérelmeinket lehetőleg gyorsan orvosolni. Örök hálára kötelezte úgy az áliam, mint a székes- főváros törvényhatósága az Eskütéri-hid létesítése által Tabán lakosságát, mert ennek megvalósulása egy szebb jövő reményével biztat, de ha megfosztják Tabán lakosságát az anyagi megélhetés leghatalmasabb tényezőitől, a vásár- csarnoktól és a borvásártól, csak ügy járunk, mint az egyszeri gazda, a ki azt mondta: „Adtál uram esőt, de nincs benne köszönet!“

Aliqnis.

Szent Gellért története.

ígéretet tettünk olvasóinknak, hogy Dr. Nemes Antal nagy feltűnést keltett kitűnő munkájából — mit az egész sajtó osztatlan elismeréssel emelt ki — mutatványt adunk, ezt az ígéretet ezúttal az alábbiakban váltjuk be:

„Midőn Péter király és a magyarok közt roppant visszavonás támadt, a magyarok ünnepélyes követséget küldőnek Vazul fiai, Endre, Béla és Levente után, kik Szent István király nemzetségéből valók valának, kérvén őket, hogy ■Lengyelországból jöjjenek be Magyarországba. Béla ott maradván, Endre és Levente Magyar- országba jövőnek s a magyarok töméntelen sokasággal tódulnak vala hozzá Pest városába.

„Kik is (a lázadók) az ördög ösztönzésére felingerülve könyörgének, hogy engedjék meg az egész népnek pogány módra élni, a püspököket és papokat megölni, az egyházakat lerombolni, a keresztyén hitet levetni s bálványokat imádni. Mit hallván Szent Gellért s mások, kik a keresztyének sokaságával Székes- Fejérvárra gyűltek vala, megindulának Fejérvárról Buda felé, hogy Endrét és Leventét tisztességesen fogadják.

„Útközben misézvén Szent Gellért, inté őket, hogy gyónják meg ^egymásnak vétkeiket és a mise meghallgatása után imádkozásba mé- lyedvén és az örök boldogságnak reménye felől vértanuságra jutva bizonyosak lévén, mindnyájan megvigasztalódva áldozának s azután a Duna réve felé indulának. S midőn Pest révéhez érkeztek, ime öt istentelen, Vata és czinkosai, ördöggel telten, kinek ajánlották volt magukat, rá rohanának a pöspökre és társaira és őket agyonkövezék.

5 „Következő napon a boldogságos Szűz

■<3

\

egyházában Pesten nagy sirás közt eltemették, azon öltözetben, melyben vértanuságot szenvedett. Endre herczeget pedig Fejérvártt megkoronázták, ki is az egész nemzetnek megparancsolta, hogy a pogány szertartást letéve, Krisztus hitére térjen és Szent István király törvényei szerint éljen. Mi úgy is történt.“

A legendában azt találjuk tehát, hogy: Szent Gellért püspök a király elé ment Budára s midőn a pesti révhez ért, ott elfogták s megölték. Másodnap holttestét eltemették a Boldog- asszonyról nevezett templomban Pesten.

Mindenek előtt megjegyzendő, hogy Buda és Pest elnevezések nem felelnek meg a mai fogalmaknak. Buda O-Budától délnek feküdt s összekötő kapocs volt Pest városa felé. Nagy Lajos egyik oklevelében külön kiemeli Uj- vagy Nagy-Budát, megkülönböztetésül a vidék egyéb helyeitől. Pest városa nem úgy mint most a Duna folyamnak csak egyik oldalán terült el, hanem a Duna mindirét oldalán feküdt s hozzátartozott a „pesti rév“ vagyis a mai Tabán. A legrégibb okiratokban a várhegy nem is hi- vatik budainak, hanem a budai várhegy „pesti uj-hegy“-nek neveztetik: „Castrum növi montis Pestiensis“.

Már most ezekből érthetjük, hogy midőn Szent Gellért eltemetéséről ir e legenda, e temetői helyet a Duna budai oldalán is kereshetjük, vagy inkább csakis ide érthető. A mai pesti oldal semmi esetre sem vonható számításba. — Nem pedig, mert nem lehet képzelni, hogy midőn a lázongok a Duna balpartján ösz- szesereglettek, hogy oda másnap elviszik a szent holt-tetemét a végből, hogy a gyilkosok közepette tisztességgel eltakarítsák. — De nem lehet azért sem gondolni a mai Pestre, mintha ott temettetett volna el Szent Gellért azon nagyon egyszerű okból, mert ott nem is volt keresztény templom. Anonymus szerint még Taksony vezér korában gyarmatosittatott Pest, még pedig pogány vallásá besenyőkkel, kiket azonban csak Szent László téritett meg. A hol pedig nem volt keresztény község, ott nem is lehetett keresztény templom.

így nem marad más hátra, minthogy a Boldogasszonyasszonyról nevezett templomot a Duna jobb partján keressük. Itt csak két helyen lehetett: vagy lent a hegy lábán, Tabánban, vagy pedig a várhegyen. Arra nézve, hogy alól a pesti réven Mária-templom lett volna sehol semmi említés nem történik, de arra nézve vannak bizonyítékok, hogy a mai várhegyen kezdettől fogva volt a szűz Mária tiszteletére szentelt templom.

Midőn a tatárdulás után ugyanis a XIII. században per támadt az idővel Budán épült különböző templomok elsőbbsége és tekintélye felett, az alkalommal perdöntés utján elismertetett, hogy azon templomot illeti meg az elsőbbség, mely a legrégibb t. i. a IV. Béla király által újjáépített s a Boldogasszonyról nevezett Mária-egyházat, melynek alapját a letelepített német lakosok vetették meg s mélyet, mint az okirat szövege mondja, hogy: az említett, boldogságos szűz Máriáról nevezett templom eredetileg és kezdettől fogva a németek által alapittatott, építtetett és láttatott el javadalmakkal. „Dicta Ecclesia Beatae Mariae Yirginis in sui origine et principio per solos Theutonicos fundata, erecta, constructa, consti- tuta et dotata extitit. 1392.“

Kérdés már most, mikor történhetett e némét betelepítés s igy mikor épülhetett a betelepített németek által a szűz Mária tiszteletére épült plébánia-templom. Ilyen nagymértékű s Béla király uralkodását megelőző betelepítést csak kettőt ismerünk: Az egyiket II. Géza alatt, a másikat Szent István alatt. A II. Géza (1141—1161) által betelepített lakosok azonban sehol sem hivatnak németeknek, hanem nemzetiségük határozottabb megjelölésével mindig csak szászoknak hivatnak, Ily szász gyarmatosítást találunk a Szepességben és Erdélyben. A Budán letelepített bevándorlók sohasem hivattak szászoknak, hanem németeknek, vagyis egyáltalában a Németország különböző vidékéről jött egyének együttesen e kifejezéssel neveztetnek.

Ezen német telepítés tehát csakis Szent István alatt történhetett, ki is, mint a történet bizonyítja a kereszténység behozatalával igen

sok idegent, különösen a nyugoti országokból, a német birodalomból jött egyéneket fogadott s telepitett le az ország nevezetesebb városaiba. Ezen betelepítést megerősíti Kézai Simon mester magyar krónikája, ki ezt írja: I. fejezet. A jövevény nemesekről. „Szent István, nemzete megtérítése dolgában, a mit tehetett, nem mulasztotta el megtenni. Külde azért követeket a keresztyén tartományokba, hogy óhajtását mindenkinek hireszteljék. Miért is ennek hallatára sok gróf, vitéz és nemes jőve hozzá a keresz- tyénség országaiból. Némelyek ugyanis jövének Isten szerelméből, hogy a vezért a pogányok ellen, kik a hitet nem vennék föl, segítsék, mások pedig hogy a pogpnyoktól és üldözőktől szabaduljanak, mert ez a nemzet, mig pogányságban élt, kegyetlen üldözője vala a keresztyéneknek.

A következő fejezetekben Kézai Simon egész sorozatát adja elő azoknak, névleg őket felemlítvén, kik Szent István alatt az országba bejöttek s itt megtelepedtek.

Hogy a jövevények már Szent István alatt itt laktak Budán, azt igazolja végre a Gellért- legendában előforduló kifejezés, melylyel a mai Gellért-hegyet elnevezi: „Kreenfeld-hegy“-nek. Elmondja ugyanis a legenda Írója, hogy Szent Gellértet a lázadók felvitték a Kreenfeld-hegyre s onnan letaszítottak. E szó nem más, mint németes kiejtése a magyar „Kelenföldének. Midőn a legenda írója tehát, ki pedig a XI. században élt, a helyet „Kreenfeld-hegy“-nek nevezi, evvel csak azt bizonyítja, hogy az ő idejében a hegyet nem nevezték Gellért-hegy- nek, a hogyan csak Szent Gellért püspök tragikus halálá után neveztethetett el s másodszor, hogy a közélétben előforduló német kifejezések s elnevezések oly lakosságtól eredhetnek, mely maga is német, vagyis, hogy Buda lakosai az ő idejében jövevények voltak.

Péter mester remeklése.

Irta : Dr. Kárffy Ede.

A dicső emlékű Mátyás király korában élt jó Budavárán egy ötvös legény. Péternek hívták, ügyes, dologra való volt, de oly szegény, akár a templom egere. Vándorlása alatt bejárta Német- és Olaszországot, mindenütt tanulva, ellesve a hírneves mesterek művészetét. A mint szülővárosába, Budára került, nem soká ült az atyamester házánál, de csakhamar elszegődött Illés mesterhez, a kinek műhelye a Szombatkapunál volt.

Uj gazdájánál könnyen megszedhette volna iszákját, mert az öreg Illés mester, kit a száraz köhögés gyötört, az aranyverő-kalapácsot csak nagy ritkán fogta kézbe és látva legénye ügyességét, egész műhelyét rábízta. De hát Péter becsületes természete nem vette be még a legkisebb hamisságot is, és minden este emberül beszámolt gazdájának a legcsekélyebb aranymorzsáig.

Pedig szegény feje ugyan elbusult, ha elgondolta, hogy mindig idegen kenyeret kell ennie, és élte fogytáig se lesz a maga ura, — különösen a mióta megpillantotta a „szarvas“ kocsmáros Erzse leányát, kinek mosolygó eperajkát, hosszú pillás kökény szemét el sem tudta azóta felejteni.

Vidám, nótás kedve szomorúságra vált, sehol sem lelte helyét, de még a munka se hozta visssa régi jó kedvét, szive nyugalmát, mert akár merre járt is, bár mibe fogott, folyton a szépséges Erzse karcsú termetén járt az esze. — De, hiaba, meg almaban se merte hinni, hogy a gazdag kocsmáros, kinek két háza volt Budavárán, nagy szölleje a hegyekben, — épen ő hozza adja egyetlen leányát, o hozza, a kinek két kenyérkereső kezén kívül semmije sincs, a ki maga is egy napról a másikra él, tengődik, szűk heti bérén kívül.

Egy vasárnap végre neki fohászkodott, felvette ünneplőjét és az öregmise után tisztességtudással megkérte Erzsét az apjától — A kocsmáros először csak ötölt-hatolt, majd nagy kerülő utón kimondta, hogy neki ugyan nincs ellenvetése, ha lánya is beléegyezik Péter tisztességes szándékába ... De a dolog nem sietős, nem is jó ilyesmit elhamarkodni és határozott válasz-adás előtt mindenesetre megvárja,