A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1994-1995-1996
Tanulmányok - Gyermeksorsok - 1996 - Vajda Zsuzsanna: Elveszett gyermekkor. A gyermekkor kulturális környezete
TANULMÁNYOK GYERMEKSORSOK - 1996. Ezzel a címmel rendezett a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár tudományos ülésszakot 1996. október 16-án a Főváros Könyvtári Napok keretében. (Az ülésszak szervezője a Szociológiai Dokumentációs Osztály volt.) A következő oldalakon az ott elhangzott előadások (esetenként szerkesztett) szövegét közöljük. Az ülésszak nemcsak a címével rímel az ugyanezen napon a Központi Könyvtár épületében megnyitott „ Gyermeksorsok és gyermekvédelem Budapesten a Monarchia idején" címmel a Budapest Gyűjtemény anyagából rendezett kiállítással. (A szerk.) ELVESZETT GYERMEKKOR A GYERMEKEK KULTURÁLIS KÖRNYEZETE „A mesterséges világ, amelyet nagy gonddal és szeretettel építettünk fel gyermekeink számára, a mi legkedvesebb játékunk, ezért riadunk vissza a szétrombolásától. A gyermekszoba csak szépet és jót ismerő világa valójában a nagyok lázadása'a sok csúf, komisz és kegyetlen dologgal szemben, amivel az életben találkoztak” írja Bálint Alice 1938-ban a Gyermeknevelés c. folyóiratban. „Valamikor réges-régen, még a védettség korában a felnőttek világának nyers tényeit tudatosan eltitkolták a gyerekek elől. A gyerekek és felnőttek világát eddig elválasztó titkos ajtó zárja mára folpattant, de az ajtó nem egyszerűen kitárult, hanem időnként az az ember érzése, hogy tokostul tépték ki.” - ez utóbbi sorok Marie Winn Gyerekek gyerekkor nélkül című könyvéből származnak, 1980-ból. Sok minden történt a két írás között eltelt több, mint 40 év során. Bálint Alice sorai nemcsak a gyerekek problémáját mélyen megértő szakértő gondolatait közvetítik; írásait áthatja az optimizmus és az önbizalom, atekinetben, hogy a gyermeknevelés tökéletesíthető, és hogy rendelkezünk az ehhez szükséges intellektuális vértezettel. Marie Winn kérdése már tartalmazza az eltelt idő kritikus tanújának gondolatait. Meddig mehetünk el ezen az úton? Jogos-e az ajtót kinyitni, ártalmas-e, ha egyszerűen kivesszük? Meddig rombolható le a felnőttek és gyerekek közötti választóvonal - akár kultúrában, akár életmódban, akár a jogok területén? Mielőtt rátérnék a kulturális környezet szükebben vett kérdéseire, szeretném megjegyezni, hogy Magyarországon ismert történelmi okokból kényelmetlen dolog feltenni ezt a kérdést. Könnyű minden, a gyerekek és felnőttek eltérő pozícióját védelmező, vagy arra alapozó pedagógiai módszert diktatórikusnak, vagy porosznak titulálni, miközben a hazai intellektuális közéletben az sem került feldolgozásra, hogy a diktatúrák nem voltak egyformák, míg a porosz ill. angolszász nevelési módszerek korántsem úgy és nem polárisán különböztek egymástól, ahogyan ma a nevelési propaganda hivatkozik rá. Tanúi lehetünk egy újfajta sematizmus kialakulásának. A hatvanas évek után igen jelentős befolyásra szert tett humanisztikus iskola elvei szerint a nevelés egyetlen, a modem emberiességi elveknek megfelelő módszere a megértés: a felnőtt nem vállalhatja fölényes és irányadó pozícióját, és nem születhet olyan pedagógiai megoldás, amely kétségbevonná ezt az elvet. Gyakran elégséges a nyugati példára való hivatkozás, miközben nem veszünk tudomást azokról a szerzőkről, akik kritikusan szemlélik az elmúlt évtizedek pedagógiai gyakorlatát. Közéjük tartoznak azok a 54
