A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1994-1995-1996
Tanulmányok - Horváth Tamás: Elfeledett tervek a Budapest Gyűjteményben. A Svábhegyi Kábelvasút
Elfeledett tervek a Budapest Gyűjteményben A SVÁBHEGYI KÁBELVASÚT Néhány évvel ezelőtt építészek és várostörténészek körében felvetődött egy kiállítás megrendezésének ötlete Sosemvolt Budapest címmel. A tárlaton korabeli tervrajzok, makettek és más dokumentumok segítségével kívánták bemutatni a múltban felmerült, de az idők folyamán meg nem valósult városépítési elképzeléseket, építészeti terveket. Az érdekes kiállításnak - amely egyelőre csak gyarapítja a meg nem valósult tervek számát - valóságos kincsesbányái lehetnek majd a levéltárak és múzeumok tervtárai, de mindezek mellett a Budapest Gyűjtemény raktára is őrzi számos izgalmas ötlet, elképzelés dokumentumait. Ezek közül találtam rá két - közel száz éves - kiadványra, amelyek egy mára elfeledett elképzelést, a Svábhegyi Kábelvasút tervét ismertetik. * * * Minden a szőlővel - pontosabban annak kipusztulásával - kezdődött. Az 1880-as években az országban pusztító filoxéra a budai hegyek szőlőit sem kímélte. Mindez éppen abban az időszakban történt, amikor Budapest a legintenzívebb fejlődési szakaszában volt, a népesség néhány év alatt a többszörösére növekedett, a főváros igazi metropolisszá vált. „A Svábhegy volt a hajdani bortermő vidék. Most már kopár sivatag az egész, az Orbán-hegytől a Sashegyig. Egynéhány tormába esett gazda szőlőskertjén kívül nincs ott már szőlő: nem is lesz soha többet. Azért nem lesz, mert a svábhegyi telkeknek az ára felment az új építkezések miatt. Nyolcezer forintot érő egy holdat szőlővel beültetni vagy Rothschildnak vagy poétának való spekuláció. Ennek kamatját a szőlőtőke ki nem csepegteti. Ellenben házteleknek az ötforintos négyszögöl milyen nagy olcsóság. Hát hol van még a pesti oldalon ötforintos négyszögöl telek? Nem vesztegetem én a szót annak híresztelésére, hogy milyen egészséges a svábhegyi levegő! hogy ott soha nem jár tífusz, se kholera, se egyéb nyavalya, ami a pestieket kínozza: a drága levegőről nem beszélek, hanem az olcsó földről. Ide lehet - ide kell egy új városnegyedet építeni (...) Követ maga a telek ád, homokot is az építkezéshez, nem kell a külsőre drága cifraság, egyszerűen lehet építkezni. Aztán lehet mindenüvé kertet, fákat teremteni: paradicsomot csinálni gyerekeknek. Betegek számára pedig ott vannak a közelben a legnagyszerűbb nyilvános kórházak. És hogy mindebből valóság legyen, nem kell hozzá egyéb, mint egy olcsó, biztos és télen-nyáron is használható közlekedési eszköz.” - tanácsolja mindezt Jókai Mór a Vasárnapi újság egyik 1896-os számában.1 A XIX. század közepén Budán még jókora területek voltak lakatlanok, csak a Várban és környékén (Víziváros, Krisztinaváros, Tabán) valamint egy-két távolabbi faluban (Budafok, Hidegkút) volt számottevő népesség. Aztán néhány évtized alatt megváltozott minden: az Alagút, a Margit-híd, majd a Ferenc József (ma Szabadság) híd elkészültével és- a fogaskerekű megindulásával az addig ritkán lakott (és a szőlő kipusztulása után kopár) budai hegyeken és dombokon is sorra bújtak ki a földből az új városrészek: Svábhegy, Rózsadomb, Kelenföld. Az út- és hídépítésnek nem kis szerepük volt abban, hogy a XIX. század utolsó évtizedeiben egyfajta „tömegközlekedési forradalom” zajlott le Budapesten. A népesség robbanásszerű növekedése hatalmas személyforgalmat idézett elő a főváros útjain, s a társas-kocsik vagy a lóvasút már egyre kevésbé tudták a megnövekedett igényeket kielégíteni. Egy kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy a főváros polgárainak még idejük sem maradt kipróbálni egy-egy új tömegközlekedési eszközt, mire már egy másik megnyitásáról lehetett hallani: 1870-ben a budavári sikló, négy évvel később a fogaskerekű, 1887-ben pedig az első villamos mutatkozott be, s a folyamat betetőződéseként nyílt meg 1896-ban a földalatti vasút. 150
