A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1991-1992-1993
Sándor Tibor: Fényképgyűjtés és ikonográfiái feltárás a várostörténeti dokumentáció szolgálatában
A felsorolt kódtípusokban visszatükröződik a fényképezés alanyának, tárgyának és eszközének az előbbiekben már jelzett hármas viszonya. A kép létrejöttében egyaránt szerepe van a lefényképezett tárgyi vagy emberi világnak (a puszta materiális összefüggéseknek éppúgy, mint a szándékoltan vagy akaratlanul képviselt szimbolikus, értékjelző jegyeknek egyaránt), a fotográfusnak (teljes személyiségének, beleértve szakmai felfogását, képességeit és aktuális céljait is) és a médiumnak (a technikának és az alkalmazási terület, a korfelfogás, az ízlés stb. által diktált konvencióknak). A fénykép valóban mechanikusan rögzít „ mindent”, ami küklopszszeme elé kerül, gyakran többet is, mást is, mint amit és ahogy az látott és láttatni kívánt, aki a kioldógomb megnyomása előtt a keresőbe kukucskált. Ugyanakkora fotó mindig számos tudatos vagy öntudatlan előfeltevés, szándék, vélemény, döntés, szelekció, technikai és gondolati átalakítás eredményeként születik meg. A fénykép tehát nem „tükör” vagy „ablak”, amely csaknem közvetlenül teszi szemlélhctővé a tőlünk térben és időben távoleső dolgokat. A fotográfia (a művelet és végterméke egyaránt) újraalkotja a világot, de természeténél fogva nem teljesen önkényesen, hanem legalább is részben felismerhető, értelmezhető módon. Ha tehát nem is „objektív”, mégis hiteles dokumentum, amennyiben kifejezésmódjának sajátos fénytörésében képes megjeleníteni egy társadalmi szegmentum (ön)képének lényeges elemeit. 7 A fényképet használó történészkutatótól mindez e médium belső tulajdonságainak ismeretén alapuló forráskezelési technikát követel meg. Tisztában kell lennie ennek az összefüggésrendszernek az általa vizsgált korban érvényes állapotával. Ez a fénykép fogalmának historizálását jelenti, annak a történetileg változó kulturális kontextusnak az ismeretét, amely magában foglalja a fotótechnika elért színvonalát, az adott korban érvényes fotográfiai konvenciókat, esztétikai és erkölcsi szabályokat, divat- és ízlésjclensége- ket, a fényképezés aktusához kötődő rituálékat éppúgy, mint azt hatást, amit a fénykép gyakorolt egykorú közönségére. A fényképezés a társadalmi értékek reprezentációjára szolgáló eszköz, igen árnyalt kifejezésformákkal elég csak arra gondolni milyen különbségek jelennek meg a közlésben aszerint, hogy a fénykép a szűkebb vagy tágabb nyilvánosság előtti megjelenés szándékával készült. Ezeknek az üzeneteknek megértése legalább olyan érdekes terepe lehet a fényképek forrásszerű felhasználásának, mint a képeken megőrzött tárgyi világ feltérképezésének, amelynek jóval nagyobb hagyományai vannak, és amely hagyománynak a közgyűjteményi fotóarchiválás a létét köszönheti. A fényképek gyűjtésével foglalkozó szakember sokat tehet a fényképek forrásértékének növelése érdekében. A kutató, ha levéltári forrásokhoz fordul, bizonyos áttekintéssel rendelkezhet az őt érdeklődő akták hozzáférhetőségéről, keletkezésének és fennmaradásának körülményeiről, a szövegeket formáló érdekviszonyokról, az adatok megbízhatóságáról stb. Nyomtatott dokumentumok esetében még biztosabban tájékozódhat. A történeti értékű fényképek esetében azonban jóval több véletlenszerű mozzanattal kell számolnia. Ezt a bizonytalansági tényezőt kell a fotóarchivátornak lehetőség szerint csökkentenie. Ráhárul az a feladat, hogy a fényképek ezreiből kiválogassa azokat, amelyeknek forrásértéket lehet tulajdonítani. Az archivátor maga is kezdeményező szerepet vállalhat a fotók megszületésében, ha saját jelenét, mint jövendő múltat szemlélve, egyes jelenségekben meglátja a megőrzésre méltót avagy a történetileg informatívat, és inspirálja vagy egyenesen megrendeli a fotódokumentációt. A fotóarchivátor dolga, hogy az egyes fényképhez tartozó járulékos információk közül minél többet feltárjon és a fotóhoz kapcsoltan őrizzen meg annak érdekében, hogy a történeti összefüggések a kutató számára helyreállílhatóak legyenek. Ez nemcsak az szokásos alapadatatok (hely, idő, személyek, esemény, alkotó stb.) feltüntetését jelenti, hanem ki kellene terjednie a gyűjtés, az azonosítás és a verifikáció során felhalmozódó kiegészítő ismeretekre is. Ilyenek lehetnek a felvétel körülményeire, a megrendelő vagy az előállító céljaira, a szerzői vagy felhasználói szelekció szempontjaira vonatkozó utalások (elveszett, cenzúrázott, sőt az el sem készült képek története; publikációk, felhasználás stb.) és a fényképnek, mint tárgynak a sorsára is. Ideális, ha a fényképeket interjúk, írásos kiegészítések komplex dokumentációja kíséri. Ma inkább az a jellemző, hogy a képek, a gyűjteménybe kerülés után témájuk szerint szétválnak egymástól és a kapcsolódó egyéb tárgyi vagy írásos emlékektől, eredeti összefüggéseikből pedig csak keveset őriz meg a szűkszavú leltárkönyv vagy a munkatársak emlékezete. A feldolgozás a tartalmi osztályozással, a sokoldalú visszakereshetőség biztosításával válik teljeskörűvé. Az erőforrások szűkössége folytán erre szokott általában a legkevesebb energia jutni. Gyakoriak a csak részben mutatózott önfeltáró rendszerek, amelyekben a legszembetűnőbb motívumuk szerint csoportosítva gyűlnek a fényképek. E megoldásnak közismertek a hátrányai: elrejti a dokumentumot a további keresési szempontok elől, másrészt miközben a kutató az eredeti képek százainak „átnyálazásával” sokszor feleslegesen növeli e tevékenységre szánt időt, megrövidíti az amúgy is általában rosszul konzervált fényképek élettartamát. 69
