A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1991-1992-1993

Sándor Tibor: Fényképgyűjtés és ikonográfiái feltárás a várostörténeti dokumentáció szolgálatában

A fényképekkel szembeni idegenkedés egyik legfontosabb forrása azonban a nyelv problémája, vagyis az, hogy mennyiben ragadható meg a szöveges források analógiájára egy kép jelentése, van-e olyan nyelvi jellegű szabályrendszer, melynek segítségével pontosan dekódolható a fotó „üzenete”?

E kérdés kapcsán Ortoleva az archivátor számára termékeny ellentmondásokra hívja fel a figyelmet. Rámutat arra, hogy a fotográfiákban mindig egyszerre van jelen a „diszkurzív intencionalitás” és a „realitás puszta reprodukciója”, azaz a szándékolt közlés és a jelenségeknek ettől független exponálódása : rögzítés és rögzülés. A fotó felett ezért - a kifejezetten festői princípiumokat követő alkotásoktól eltekintve - a szerző kontrollja korlátozott, a fényképet tehát nem lehet teljesen tudatosan formált műként, egyértelmű üzeneteket hordozó kommunikációs eszközként értelmezni. A fénykép létrejöttében valójában mindig egy hármas viszony rejlik: a fotográfus, a fotografált és a fotográfia mindhárom tényező prcdiszpozicióitól meghatározott kapcsolatrendszere.

A jelentés kérdéskörén belül a másik fontos utalás a kontextusra vonatkozik, amelyben a fénykép megszületik, illetve amelyekbe a későbbiek során kerül. A fotó „üzenete” nem autonóm, az összefüggés azonban, amely segítené a „megfejtést" gyakran rekonslruálhatatlan. (Tegyük hozzá: sokszor éppen az archiválás szakítja ki a képet véglegesen abból.)

Tudomány és fotográfia között persze nem feltétlenül tátong áthidalhatatlan szakadék. Az 1960-as és az 1970-es évek strukturális- kvantitatív „új történetírására” - mely elsősorban a társadalomszerkezetváltozásait vizsgálta a szociológia és a közgazdaságtan módszereivel - mintegy ellenhatásként teret nyertek az ún. narratív historiográfiai programok, amelyek a mindennapi élet triviális eseményeit állítják vizsgálódásaik középpontjába, és érdeklődéssel fordulnak az átlagemberek érzelem világa, értékrendje és gondolkodásmódja felé. Ettől az antropológiai jellegű iránytól már korántsem áll olyan távol a fényképhasználat, a fotografikus szimbólumalkotás társadalomtörténeti tanulságainak elemzése.

Ezen a téren, közelebbről a vizuális antropológia történeti alkalmazásában vannak hazai kutatási eredmények is. Kunt Ernőnek a parasztság körében végzett vizsgálatai egyebek közt olyan kérdésekre találtak választ, hogy miképpen épült be a századfordulótól kezdve a parasztság eszközhasználatába, szokásrendszerébe a fotográfia, milyen nonverbális közlési funkciót töltöttek be a képek és a fényképeszkedés rítusai, mit kívántak megjeleníteni és milyen jeleket használtak ebből a célból a kép felvételekor, és később, amikor a műtermekben elkészült fotográfiákat beillesztették a magánvilág hagyományos tárgyi környezetébe. '

Hasonló irányvételt képviseltek a privát fotó, a családi fotóalbumok és az ún. „hibás fényképek” témaköreiben folytatott kutatások. Az ilyesfajta vizsgálatok egy nagy mennyiségben előforduló, átlagosnak ítélhető fotótípusból nyert széleskörű mintavételen, és az ismétlődő tulajdonságok megfigyelésén alapulnak, s ha úgy tetszik alternatívát kínálnak a fent jelzett dilemmák közül arra is, ami a tömeges megjelenés és az individuális részérdekesség ellentmondására vonatkozott. Hogy a fotográfia az általános érvényesség, a korlátozott tipikusság és az egyediség határmezsgyéjén helyezkedik cl, az különben sem cs;ik ennek a információhordozónak a sajátossága, más tömegesen előforduló forrástípus (pl. a közhivatali akták) esetében azonban ez úgy látszik kevesebb fejtörést okoz.

Ami azt a kérdést illeti, hogy az írott vagy beszélt nyelv analógiájára kezelhető kifejezésrendszer-e a fénykép.a felelet nyilván az, hogy nem. A nyelv több szinten tagolt, önálló jelentéshordozó egységekre épül, és a közlésben az elemek meghatározott sorrendben, időben egymás követve hozzák létre a jelentést. Ezzel szemben a fénykép jelentésének létrehozásában többféle kód vesz részt és minden közlés egyszerre van jelen, egymás mellett létezik, így az értelmezés sorrendje szerint meg is változhat az üzenet. „A fénykép nem tagolt lánc, hanem tagolatlan kontinuum, a keret megszabta tér, melyben a leképezett elemek kis (minimális) egységekre tagolását megnehezíti a kép létrejöttében, a kép szerkezetének kialakításában közreműködő kódok heterogeneitása.” '

A fénykép interpretációjában figyelembe vehető kódokat a szemiológiai elemzések több síkon igyekeznek megragadni. A vizuális észlelésbe már öntudatlanul beépülnek a hordozó technikai tulajdonságaival összefüggő átviteli kódok (pl. a képfelbontás minősége), egy magasabb szinten jelennek meg a felismerést, a megnevezhetóséget létrehozó ikonikus kódok, majd a tárgyi szimbolizmusok kódjai, amelyek a képen látható dolgoknak a funkcionális vonatkozásokon túli, társadalmilag rájuk ruházott jelentését hordozzák, továbbá a kinezikus (gesztusnyelvi) és proxemikus (a tér felosztására vonatkozó) kódok. Az ikonografikus kódok egy teljes fogalmi egységet jelenítenek meg a képeken látható személyek, gesztusok, attribútumok kultúrtörténeti hagyományokon nyugvó elrendezettsége állal. A jelentés létrehozásában szerephez juthat még a képen vagy a képhez kapcsoltan megtalálható írott nyelvi kód és tovább árnyalhatják azt a különféle stilisztikai-retorikai kódok, vagy az ún. nem-mimetikus kötőelemek (a kép alakja, mérete, anyaga, stb.).

68