A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1991-1992-1993
Sándor Tibor: Fényképgyűjtés és ikonográfiái feltárás a várostörténeti dokumentáció szolgálatában
A fotográfia megítélését felfedezőnek pillanatától máig meghatározza az az előfeltevés, hogy a fénykép mechanikus leképezés terméke, s mint ilyen, mentes az emberi látás és ábrázolóképesség korlátáitól, hiányzik belőle a szubjektum önkénye, ebből következően hiteles és pártatlan.5 Ahogy az Encyclopédie française egy régebbi kiadása fogalmazott: „Minden műalkotás tükrözi szerzője személyiségét. A fénykép viszont nem értelmez. Rögzít. Pontosságát, hűségét nem lehet kétségbevonni.” Ha így van, akkor minden korábbi forrásanyagnál objektívebb adalékokkal szolgálhat a történeti emlékezet és a történettudomány számára. Ahogy 1905-ben, az orosz-japán háborúról tudósító fényképek kapcsán írta le valaki: „Semmi sem tud egy esemény megtörténtéről annyira meggyőzni,... mint egy fotográfia. Szavahihető dokumentum, amelyhez - ha majd egyszer archívumba kerül - az utókor visszanyúlhat, hogy ne az elbeszélt történelmet tanulmányozza, mely részben hamis és eltúlzott, hanem a fotografikus történelmet, mely nem hazudik, mivel maga a fény írta a fotólemezekre.” A fényképek kétségkívül a közvetlen érzéki tapasztalat, a találkozás, a részvétel élményét nyújtják, szövegoldalak százait helyettesítve idézik fel letűnt idők, távoli civilizációk életviszonyait, megőrizve azt is, amiről általában hallgatnak az írásos források. Eredeti környezetükben láttatják a múzeumba került használati eszközöket, térben és időben távoleső jelenségek összevetésére kínálnak alkalmat. Úgy tűnik azonban, mintha a fényképek mégsem foglalnák el az őket megillető helyet a történettudomány eszköztárában. Természetesen a történeim i ismeretek népszerűsítése során a fénykép igen széles körben kerül felhasználásra. A nyomtatott albumokban, a kiállításokon, dokumentumfilmekben azonban nagyobbrészt a fotó illusztratív funkciója érvényesül, forrásértékének elemző kifejtése általában elmarad. Az illusztratív alkalmazás során a kép inkább estik érintőlegesen, idézetszerűen vizualizálja, de nem értelmezi témáját, sem a megjelenített tárgy mögött felismerhető történeti összefüggéseket. Az írásos kútfők forráskritikáján iskolázott történészek inkább utólag, kutatási eredményeik publikálásakor vagy oktatási célokból nyúlnak a fotográfiákhoz (bár igazán komoly történeti szakmunka még ma is hagyományosan onnan ismerszik meg világszerte, hogy nem tartalmaz képes illusztrációkat). Pedig a kutatókat, előfeltevéseik kialakulásában bizonyosan befolyásolják a témájukhoz kapcsolódó képek, és talán kevesen vallják M.Giordano véleményét, mely szerint a történész munkájában egyáltalán nincs helye a fotográfiának, mivel a szavak és a képek nyelve között „ugyanolyan különbség van. mint a tudomány és az ideológia között”. Milyen okokra vezethet vissza e távolságtartó, vagy éppen teljesen elutasító viszony és mit tehet a fotóarchivátor munkája során e távolság áthidalására? A bizalmatlanság egyik forrása kétségkívül onnan ered, hogy a fényképek tárgyszerűségének és valóságfeltáró erejének a századfordulón még hittel vallott tézise mellé az idők során számos kérdőjel került. A fotó alkalmazási területeinek és a fotografikus látásmódnak végtelen gazdagsága bontakozott ki azóta - fényképről ezért általában inkább csak technológiai értelemben jogosult beszélni -, s nem egy irány éppen a realitáshoz kötődő szálak elvágását, vagy éppen egy újfajta valóságérzékelés megjelenítését tűzte ki célul. Másfelől nem kevés olyan történelemhamisítási kisérletnek lehettünk már tanúi, amit a fényképek tartalmi vagy technikai manipulációjával követtek el. Napjainkban pedig a digitális képátalakítás - a „retus forradalma” - mintha végérvényesen romba döntené a fénykép objektivitásának mítoszát: a számítógép csaknem korlátlan és nyomtalan beavatkozásokra ad lehetséget, és az új eszköz birtokában a tömegmédiumok olyan művilágot rajzolnak a szemünk elé, melyben soha nem tapasztalt mértékben bizonytalanodnak el valóság és képzelet közmegegyezéses határai. Â történészek azonban a hitelesnek tekintett képdokumentumokkal szemben is igen tartózkodóak. Peppino Ortoleva, a történelemtudomány és a fotográfia kapcsolatát taglaló terjedelmes tanulmányában ezt részben arra a Marx és Freud nevével fémjelzett tudománytörténeti paradigmaváltásra vezeti vissza, mely látszat és valóság viszonyának a bevezető idézetek pozitivista szellemiségétől merőben eltérő értékelését hozta magával. Ennek nyomán a közvetlenül érzékelhető, kézzelfogható jelenségek síkjáról a mélyfolyamatok, a sruktúrák analízisére került a hangsúly. A fénykép viszont, minthogy a látványvilághoz tapad, e gondolat- menet szerint csak a felszín megragadására képes. A tömegesen termelődő képeken esetlegességek, individuális részletek ismétlődnek. Az idő folyamatosságát önkényesen megszakító, véletlenszerűen kiválasztott pillanatokat megőrző fénykép emellett nehezen kezelhető a hosszabb korszakokat, lehetőleg szabályos, összevethető időmetszetekben vizsgáló kutató számára. A történelem kivételes, ünnepélyes eseményeit, jeles személyiségeit megörökítő fotográfiák pedig - melyek mind a fényképezésnek, mind a fényképek múzeoló- giájának tradicionálisan egyik legfőbb területét jelentik - csupán a történetiség rég meghaladott felfogásához kínálnak adalékokat. FOTOGRÁFIA ÉS TÖRTÉNETTUDOMÁNY - FORRÁSKEZELÉSI PROBLÉMÁK 67
