A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1991-1992-1993
Sándor Tibor: Fényképgyűjtés és ikonográfiái feltárás a várostörténeti dokumentáció szolgálatában
FÉNYKÉPGYÜJTÉS ÉS IKONOGRÁFIÁI FELTÁRÁS A VÁROSTÖRTÉNETI DOKUMENTÁCIÓ SZOLGÁLATÁBAN Bármerre pillantunk, képekbe ütközik tekintetünk. Tudomást veszünk róla, vagy sem: valamennyien részesei - haszonélvezői és elszenvedői - vagyunk annak a civilizációs fordulatnak, melynek során a közvetlen tapasztalás helyébe mindinkább érzéki valóságpótlékok, elsősorban vizuális élményközvetítések lépnek. Az ismeretszerzés hagyományos szövegközpontú formái mellett is egyre nagyobb hangsúly esik a képi információkra. A fényképek, fotografikus jellegű nyomtatott, vetített vagy elektronikusan közvetített képi jelek a magánélet és a nyilvánosság valamennyi színterére betörtek, felgyorsítva és átalakítva a társadalmi kommunikációt, széles körben felhasznált eszközévé válva a tények, események, szándékok rögzítésének és egyben befolyásolásának is. 1950-ben évi egy-, 1975-ben már tízmilliárd volt a fotópiac által regisztrálható fényképfelvételek száma, tavaly egyedül német földön 4,6 milliárdra emelkedett ez a mutató, egyes számítások szerint pedig az ezredfordulóra évi százmilliárd kép fog készülni. Hogy mennyi pusztul el eközben, arról nincsen számadat. A fényképek termelődésének, (újrafelhasználásának és (újra)értelmezésének e nem kis részben üzleti és politikai érdekektől hajtott körforgásában sajátos feladat betöltésére vállalkoznak a történeti értékű fotográfiák gyűjtésével foglalkozó intézmények. Az itt kikristályosodott szelekciós, konzerválási és publikációs eljárások azt a célt szolgálják, hogy a reflektálatlan vagy éppen kisajátított jelentésű képtömegből elemezhető történelmi dokumentumanyag, a közös emlékezet éltető forrása váljék. A történeti fotódokumentumokra az idők során múzeum, levéltár és könyvtár egyaránt kiterjesztette hagyományos gyűjtőkörét. A fotóarchíválás intézményközi, határterületi jellegét jól mutatja a fényképgyűj- teményezésre használt elnevezések változatossága. Az angolszáz terminológia a picture, vagy az audiovisual librarianship megjelölés alá rendeli a kérdést, tudatosan utalva a nyilvános használat és az információközvetítés elsődlegességére a megőrzési funkcióval szemben, és érzékeltetve azt a felfogást, mely szerint a feldolgozási, szolgáltatási módszerek tekintetében könyvtár és „képtár” között nincs éles határvonal, az utóbbiban alapvetően az előbbi gyakorlatát kell adaptálni." A német nyelvhasználat viszont a Bildarchiv ill. Bildarchivar, a legutóbbi időkben pedig a Medienarchivar és a Bilddokumentar kifejezéseket részesíti előnyben. A nyolcvanas évek végéig német földön e tárgykörben elsősorban a levéltári szakirodalomban születtek publikációk/ Ezzel szemben Magyarországon a legjelentősebb fotóállományokat a különféle szakmúzeumok őrzik, bár számos könyvtári fényképtár is működik szerte az országban, főképp helytörténeti témában. A felsőfokú szakmai képzés is a múzeológusoktatás kereteiben indult meg e területen egy évvel ezelőtt. A hazai törvénykezés a tényleges helyzet összetettsége ellenére, mégis levéltári dokumentumként definiál minden „jelentős történeti értékű, bármely eljárással készült kép- és hangfelvételt”. Viszonylagos elterjedtsége ellenére sem állítható azonban, hogy a fotográfia könnyen és maradéktalanul tudott volna szervesülni e gyűjtemények profilját alapvetően meghatározó dokumentumtípusok közé. A fénykép sokarcú, sokféle kontextusban értelmezhető jelenség, egyszerre individuális alkotás és puszta másolat, ritkaság és sokszorosítvány, hivatalos dokumentum és személyes emlék, megszentelt relikvia és eldobható fogyasztási cikk. Kezelése speciális megközelítést, az adott szakma tradícióitól több tekintetben idegen szempontok érvényesítését is megköveteli a kulturális javak kezelésével foglalkozó szervezetekben. A levéltárakban például az általában irányadó proveniencia-elvbe ütközik a fotográfiák kiemelése a szerves fondokból, így nem ritka, ha értékes fényképek nehezen felderíthetően lappanganak az iratcsomók között. A múzeumokban hosszú időbe tellett, míg az eredeti műtárgyak, használati eszközök között szalonképes kiállítási tárgynak ismerték el a korábban csak reprodukciós eszközként kezelt fényképeket. A könyvtári szabványosítás olajozott kerekei is csikorogni kezdenek, ha az elsősorban a tudatos alkotói tevékenység végtermékeként létrejött, közlésre szánt, sokszorosított és terjesztett, főképpen pedig szöveges műveket feltételező általános előírásokat a fényképekre és a mindennapi élet modern leleteiként megőrzött egyéb vizuális vagy auditív élményrögzítésre próbálják alkalmazni. Mindhárom közgyűjteményi típusra jellemző emellett, hogy nincsenek felkészülve sem szolgáltatási, sem technikai, sem pedig jogi eszközök tekintetében azokra a már-már fotóügynökségi jellegű feladatokra, amelyet a külső felhasználók „képéhségének" rohamosan növekedése ró apparátusukra. Dolgozzék bármely intézményben a fotótáros, fotóarchivátor vagy fotómúzeológus, egyképp szembekerül nap mint nap a kérdéssel, hogy vajon a fényképáradatból melyeket tekintse forrásértékű képi adaléknak, s vajon mi a dolga annak érdekében, hogy anyagát a történeti kutatás és az igényes ismeretterjesztés szolgálatába állítsa. 66
