A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1988-1989-1990
Breuer János: A Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteményének hasznáról
Mondhatom, megriadtam a feladattól, hiszen sohasem készültem rá, nem gyűjtöttem Lajtháról anyagot, életét, munkásságát apróra nem ismertem. Legfeljebb, ha zenekritikusként érzékeltem, meghallgatván műveinek szórványos előadásait, a méltatlanul háttérbe szorított művész nagyságát. Amint megtudtam, hogy e monográfiára nincs már vállalkozó, úgy éreztem meg kell írnom, kései jóvátételként, rövid idő alatt is a magyar zenekultúrából szinte egész életében kirekesztett, az 50-es években politikailag súlyosan meghurcolt kiváló zeneszerző-pedagógus-zenefolklorista pályaképét. Egyaránt átéreztem a feladat nagyságát és lehetetlenségét. Korábban könyv-, de tanulmánytémával is akkor jelentkeztem, amikor a szükséges építőkövek mind együtt voltak már, s csupán a megírás munkafázisa volt hátra. 1991-ben másként kellett eljárnom. A munkafázisok egybecsúsztak. Máskor 10-15 évig is céduláz- hattam adatokat, nézhettem kottákat felkészülésül. Most mindez hetekre redukálódott. A kézirat eleje már készült, miközben a folytatáshoz még a szükséges információk összegyűjtésével foglalatoskodtam, 16 hazai könyvtárban-archívumban, levelezés útján bel- és külfölön. Magam „zöldmezős beruházásnak” neveztem el e munkálatot, mert a hazai Lajtha-irodalom rendkívül szegényes. Támaszom csupán Berlász Melinda kicsiny könyve a tudósról(12) s egy sor fontos tanulmánya volt. Mindazonáltal a hagyatékot gondozó-őrző Dr. Lajtha Ildikó, az anyaggyűjtésben közreműködő feleségem, hazai és külföldi kollégák segítségével kilenc hónap alatt sikerült „kihordanom” a bő 15 íves kéziratot, mely a javítások elvégzésével, az utómunkálatok elhúzódása következtében a centenáriumot már-már lekésve, 1992 novemberében jelent meg.(13) A címben jelölt „Fejezetek...” remélem, kifejezi, hogy az összefoglalásnak ez az első kísérlete - bár a kért terjedelmet 50%-kal túllépte - sem mélységében, sem szélességében nem képezi le méltóképp e hatalmas és szerteágazó életművet. Lajtha László opus számmal ellátott 69 zeneműve közül magyar kiadónál mindössze hat jelent meg; alkotásainak túlnyomó többségét a párizsi Leduc cég publikálta. 1991-ben a francia Lajtha-kották folyamának egyetlen hazai lelőhelye a Szabó Ervin Könyvtár zenei gyűjteménye volt. Pontosabban: ez volt az egyetlen kölcsönözhető forrás. Mint hungaricát nyilván gyűjtötte az OSZK, de csak helybeni használatra. A hangjegyek természetesen mind megvannak az egykori Lajtha-otthonban is. A határidő betartásának részemről kulcskérdése volt, hogy a kottákat haza vihessem, a műveket folyamatukban s zongora mellett is tanulmányozhassam oly időpontokban akár, amikor a könyvtárak még-már zárva tartanak. Nagyon fontos volt a számomra, hogy összehasonlíthassak más-más időpontban készült kompozíciókat, akár hajnalban vagy kései órán, hogy rájöjjek, miként reflektált Lajtha utóbb egy korábbi formai megoldására, egy már kimunkált karakterre - egyáltalán a zeneszerzői oeuvre összefüggéseire. Dr. Lajtha Ildikó roppant segítőkész volt s oly bizalmat tanúsított irántam, hogy a kéziratos korai művek tanulmányozására, kulcsait átadva, magamra hagyott a felbecsülhetetlen és pótolhatatlan értékeket őrző lakás-archívumban. Teljesen megértem azonban, hogy valamennyi kottát egyidejűleg s hónapokra nem adhatta ki kezéből - rövidebb időre kölcsönzött néhányat -, már csak azért sem, mert a centenárium közeledtével szüksége volt hol erre, hol amarra a nála őrzött példányok közül. Valami 40 francia kiadású Lajtha kottát kölcsönözhettem a Szabó Ervin Könyvtárból. Kamarazenét, zenekari partitúrákat, melyek többségét előadva soha, vagy maximum ha egyszer hallottam - mert negatív Lajtha-kulturánkra jellemzően hazai bemutatóit második produkció nem követte. Mivel nem büszkélkedhe- tem oly fényes zenei memóriával, hogy eleven emléket őriznék egy 30-40 éve hallott darabról, mindez a sok kotta, kivált folyamatában, az újdonság, a felfedezés örömével szolgált. Ez a nyomtatott Lajtha-muzsika, amely a zeneszerző özvegyének közvetítésével a Leduc kiadó ajándékaként került a Fehér hajó utcai bibliotéka állományába s nem lévén része a kéziköny vtámak, kölcsönözhető volt, ez tette számomra lehetővé a gyors munkát. Máskülönben a kézirat kilenc hónap alatt bizonyosan nem készült volna el. Jobbára az általánosságok szintjén volt némi ismeretem Lajtha francia orientációjáról. Tudtam, hogy a tizes évek elején, zeneakadémiai növendék-idejében több hosszabb párizsi tanulmányútra volt lehetősége. Vincent D’Indy-nál, a századforduló jeles zeneszerzőjénél folytatott tanulmányokat. A Szabó Ervin Könyvtár két D’Indy-monográfiája igazított el a nálunk alig ismert gall mester pedagógiai módszeréről, zenefelfogásáról. Ebből tudtam meg, hogy DTndy az évezredes európai zenetörténet teljes múltját bevonta zeneszerzéstanításába s a régi zene legjelentékenyebb felfedezői közé tartozott. Könyvemben ugyan mindez csupán néhány sornyi összefoglalásként szerepel, ám a pedagógus Lajtha francia zene iránti vonzalma nem érthető meg párizsi tanulmányai lényegének ismerete nélkül, sem az, hogy kamarazenetanárként honnét vette ismereteit a Haydn előtti korok zenéjének korhűn stílusos előadásáról. Végül, Lajtha 20-as évekbeli kamarazenetermésének hangvétele - melyre César Franck oly nagy hatással volt - nem értelmezhető, ha nem tudjuk, mily nagyra értékelte DTndy Franckot, a zeneszerző-orgonistát. Elnyomott művészek körül - éltek bár évszázadokkal ezelőtt, vagy korunkban -, szinte szükségképpen alakul ki legendárium. így járt Lajtha László is, 6 rendelésre zenei műalkotást - egy híján - nem írt soha, igaz, 75
