A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1988-1989-1990

Breuer János: A Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteményének hasznáról

felkérést sem kapott (nem kis szégyenünkre). Ilyenformán a szabadon alkotó - és szabadon nyomorgó muzsikus romantikus aurája vette körül. Л nyomor szó szerint sújtotta 1949-tól, amikor minden munkalehetőségétől megfosztatott a Magyar Rádió volt zeneigazgatója (1945-46), a Néprajzi Múzeum megbízott igazgatója (1946 ősze-tele), a Nemzeti Zenede demokratikusan megválasztott igazgatója, majd főigazgatója (1947-49). Három évtizedes pedagógiai munkássága „jutalmául” még a tanítás lehetőségét is megvonták tőle, ki olyan nagyságokat nevelt a magyar és a nemzetközi zenei életnek, mint Ferencsik János és Tátrai Vilmos. 57 éves korára kényszer-munkanélkülivé vált, nyugdíjat sem kapott, hogyan is kaphatott volna e hajlíthatatlan igazmondó, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Tamási Áron barátja. Könyveit, kottáit, értékes szónyegeit-műtárgyait adogatta el, napi megélhetését biztosítandó. De megőrizte alkotóműhelye szuverenitását, nem írt tömegdalt, politikai dicsőítő kantátát egyet sem.

Hanem egy kompozíciója, az 1929-ben írt III. vonósnégyes, mely a Coolidge-Alapítvány felkérésére született, kilógott a sorból, mint rendelésre írt darab. A legendárium úgy tudja, Lajtha szándéka ellenére csefnpészték ki a kottát Amerikába, a Coolidge zeneszerző versenyre s a mű ekként nyert díjat ott. A Szabó Ervin Könyvtár zenei gyűjteményének kézikönyvtárában fellelhető Nicolas Slonimsky orosz származású amerikai karmester és zenetörténész Music since 1900 című vaskos kötete, századunk zenetörténetének kronologikus krónikája. Ebből derítettem ki, Elizabet Sprague-Coolidge multimilliomos férje emlékének megörökítésére kortárs zenei alapítványt hozott létre a 20-as évek elején. Kompozíciós versenyt nem rendezett, ellenben megrendelésekkel, majd bemutató-sorozat megrendezésével támogatta az új zenét. Az alapítvány felkérésére írta II. vonósnégyesét Weiner Leó (1921), V. vonósnégyesét Bartók Béla (1934), egy-egy művét Bloch, Hindemith, Malipiero, Martinu, Milhaud, Schoenberg, Stravinsky, Webern. E tiszteletreméltó névsorba illeszkedett Lajtha László is. A honorárium, 1.000 US Dollár volt első zeneszerzői jövedelme. De talán a pénznél is többet ért, hogy a Coolidge-Alapítvány rendelt műveit bemutatta a fél világon: Lajtha darabja elhangzott New Yorkban, Seatleben, Washingtonbam, Londonban, Prágában, Bécsben, Moszkvában, Budapesten. A 20-as években alakult Róth-vonósnégyes játszotta mindenütt. Végül, e megbízásnak köszönhette Lajtha, kitől tizenegynehány éve művet ki nem adtak, hogy az új zene egyik legjelentősebb kiadója, a bécsi Universal Edition (Bartók, Kodály, Schoenberg, Berg Webern kiadója) III. vonósnégyesét megjelentette. Tehát nem Coolidge-díj, hanem megrendelés. Aprócska részlet, sikerült tisztáznom.

* * *

Megemlíteném egy megvalósulatlan tervemet is. Vagy 20 évvel ezelőtt valami sugallat folytán, mint századunk zenéjével foglalkozó szakbarbár, érdekeltek mégis Liszt Ferenc zongorára készített átiratai, operaparafrázisai. Az átirat, mint műfaj, roppant gyanús, lebecsült zenefajtának számított az idő tájt. Pedig a zene virágkoraiban - a reneszánsztól Beethovenig - az átirat a népszerűség jele volt. Kiváltképp gyanúsak voltak Liszt Ferenc ilyetén alkotásai, melyeket olcsó virtuóz mutatványok közé utaltak s a zongoristák nemigen játszottak. Hazavivén két kötetnyi Liszt-parafrázist a Szabó Ervin Könyvtárból, bizony, meglepett, mennyire fontosak ezek a megvetett, senki által nem játszott művek Liszt dramaturgiája és pianisztikus „szótára” kialakulása szempontjából.

Ennek bemutatása - úgy véltem - nem papírműfaj, tömérdek terjedelmes kottapélda nyomtatott egybevetése helyett beszédesebb és meggyőzőbb az eredetik és átirataik hangzó bemutatása, megfelelő kommentárral. A Rádió lett volna ennek alkalmas közege. Fogadókészségben nem is volt hiány, hanem a Rádió hangarchívuma mindössze három parafrázis felvételét őrizte - köztük a Don Giovanni és a Rigoletto részleteire írottakat -, átiratot meg egyet sem. Túlságosan kevés volt a hangzó zeneanyag ahhoz, hogy e Liszt alkotó munkája szempontjából oly fontos formákra a figyelmet ráirányíthassam, a tervet föladtam tehát, a kottákat vissza a könyvtárnak.

Időközben alapvetően megváltozott Liszt zongoraátiratainak és -parafrázisainak értékelése. Hallhatók hangversenyen, számtalan hanglemez készült róluk. A 80-as években Batta András zenetörténész a kutató szemével elemezte e fontos műcsoportot. Magam már csak szemlélőként figyelem örömmel e fejleményeket.

* * *

Napló híján nem tudnám felsorolni, hányszor vettem hasznát a Szabó Ervin Könyvtár zenei gyűjteménye példás gonddal összeállított gazdag kézikönyvtárának, kottáinak, könyvállományának. Pedig hányszor ugrottam be csak egy adatért, dátumért is, vagy azért, hogy betekintsek különféle hangjegyekbe.

Talán megengedhető egy szubjektív „felhang”. A Fehér hajó utcába, mintha csak hazajárnánk; otthonosan fogadja a muzsikusokat a megnyitása óta, mindmáig. A barátságos atmoszféra messze túlmegy a szolgáltatási kötelezettségen. Meghitt emberi hang hivatalból, kötelességszerűen amúgy sem szolgáltatható, a személye- 76