A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1988-1989-1990
Breuer János: A Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteményének hasznáról
változata. Az volt bizonytalan, hogy mikor készült ez a hangszerelés; végül 1907-1916 datálás szerepelt a Bartók-múvek jegyzékében, mivel a teljes kompozíció először 1916-ban hangzott el, míg Az ideális címet viselő I. portré bemutatója 1911. januárjában zajlott le. A Zene 1912 áprilisi számában (IV. évf.4.sz., 93-94. 1.) a Két arckép nyomtatott partitúrájának kottarecenziójára leltem. Ebből kiindulva, több más bizonyítékkal alátámasztva, nyilvánvalóvá vált, hogy Bartók ezt az alkotását ma ismert alakjában 1911-ben fejezte be, a mű helyes datálása tehát 1907-1911.(2) Egyebekben, Bartókkal összefüggésben éppen a Die Musik hasábjain bukkantam figyelemre méltó új adatsorra. Zene húros-, ütőhangszerekre és celestára című remekművét életében egyetlen országban sem játszották oly nagy sorozatban, mint a Hitleri Németországban, hol 1937-1941 között összesen tíz alkalommal adták elő. Annak ellenére, hogy Bartók látványosan szakított mindenfajta fasizmussal, aBirodalmi Zenei Kamara hivatalos lapjának zenekritikusa pedig már-már betiltással felérő, megsemmisítő beszámolót kö- zölt.(3) A mű nagyvárosokban szólalt meg, Berlinben, Drezdában, Hamburgban, Majnafrankfurtban; Münchenben mindjárt kétszer is, rádióban, majd a hangversenyen. Sőt, még 1943-ban is adtak Bartók-művet Németországban, jóllehet a Birodalmi Zenei Kamara 1942 januárjában, miután az Egyesült Államok a szövetségesek oldalán hadba lépett, rendeleti úton betiltotta az amerikai, illetve az USA-ba emigrált zeneszerzők műveit. Úgy látszik, a Goebbels Dr. irányította elnyomó kulturális gépezet nem működött hibátlanul, másrészt pedig a német előadóművészek között sem volt mindenki lelkes náci. * * * De, mint említettem volt, Kodály-adatok egybegyűjtése végett ültem hónapokon át egy apró, vedlett asztalnál, a Szabó Ervin Könyvtár zenei gyűjteményének raktárában (külön olvasóterem akkoriban, a 70-es évek elején nem volt még, hajói emlékszem, valami vállalat ritkásan használt kultúrterme működött - illetve nem működött - a mai olvasó helyén) s másoltam ki egy terjedelmes paksamétányi cikket-információt. De miért éppen Kodály Zoltánról gyűjtöttem anyagot? 1967-ben meghalt Kodály. Az országos megrendülés napjai hamar elmúltak, s nagy lett a csönd a roppant zeneszerzői hagyaték körül. Miközben országszerte ott állt a fejekben a szigorú tanító, a merev szolmizáltató bácsi szobra, a zeneszerző mintha elvesztette volna művészi jelentőségét. E beszűkült szemlélet már-már öncsonkító társadalmi igazságtalanságot eredményezett, hiszen mi magunk lettünk volna szegényebbek, lemondván a zeneszerző életművéről. Pedig Kodály épp abban egyedülálló századunk zenéjében, hogy 6 alkotóként volt pedagógus is, tudós is. Igaz, a zsdanovizmus béklyóitól megszabadult, a világban tájékozódó új magyar zeneszerzés útja elkanyarodni látszott a Kodályétól - bár néhány évtized távlatából ma már nyilvánvaló, hogy nyelvújító tanítványai megőrizték a tőle kapott formakultúrát; igaz, hogy tömérdek pletyka-formájú alattomos támadás is érte. Szemére vetették többek között, hogy a tulajdon nagyságát kiemelendő nem védelmezte meg Bartókot az - 1949-ben kezdődött - „50-es években” a Zsdanov szellemében fogant méltatlan bírálattól, holott ez szemen- szedett hazugság, bizonyíthatóan valótlan. Ráfogták, hogy saját személyi kultuszának védelmében elvtelen kompromisszumokat vállalva egyezett ki a hatalommal, amellyel pedig permanensen perben állt, legfeljebb nem mindig verte - verhette - nagydobra. Nem éppen közismert, hogy jelentős erők mozdultak meg a 40-es évek végétől a „klerikális reakciósnak” bélyegzett zeneszerző kiiktatására. Mindent egybevetve, halála után egy konzervatív, retrográd Kodály-kép kezdett kirajzolódni, csupa hamis vonásból. Változtatni ezen természetesen nem egyszemélyes feladat. Amikor én hozzáfogtam szerény hozzájárulásom megalapozásához, Bónis Ferenc, Eősze László, Kecskeméti István nagyszabású publikációkat jegyzett már. Engem Szabolcsi Bence bíztatott 1973 januárjában, pár nappal a halála előtt: „Tudjon meg mindent Kodályról” - mondta a telefonban, felforrósodott hangon. Mindent? Ez persze reménytelen. De öt könyvem s egy hatodiknak jó harmada(4) Kodályt választotta tárgyául. Közülük az elsőként elkészült Kodály-dokumentumok-nak felbecsülhetetlen értékű forrásául szolgált a Szabó Ervin Könyvtár zenei gyűjteménye. Kodály műveinek németországi sajtóvisszhangját tartalmazza 1910-1944 között, ne feledjem, a teljesség igénye nélkül (illetve, igényem, az lett volna a teljesség elérésére, ám ilyen típusú dokumentáció teljes soha nem lehet). A Die Musik kalauzolásával - és persze más források igénybevételével - hihetetlenül nagy számú németországi Kodály-előadásnak bukkantam a nyomára. Engem is meglepett a hangversenyprodukciók eme bősége, hiszen a közhit elsősorban Angliát tartotta számon Kodály zenéjének külföldi bázisországaként. A folyóirat természetesen nem közli kritikai rovatában a beszámolók tárgyát képező zeneművek pontos előadási dátumát. Ha napra nem is, hónapra azért „betájolhatok” ezek a hangversenyek. Az alap-adattár birtokában azután számtalan németországi városi könyvtárnak - ha tetszik: helyi Szabó Ervin Könyvtárnak - írtam, kérve a napisajtóban megjelent Kodály-kritikákat. Kaptam is tetemes anyagot xeroxban-mikrofil- men, kivált az egyik Németország, az NSZK közgyűjteményeitől. Távolról sem voltak ily készségesek a 73
