A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1985-1986-1987
Sz. Richlich Ilona: A főkönyvtári rendszer kialakulása a FSZEK hálózatában
Másszóval, a megújulást semmiképpen sem az állomány növelése, hanem a centralizált hálózat nyújtotta kooperáció és koordináció lehetőségeinek kihasználása nyújthatta. A gyűjtőköri szabályzatok minden könyvtártípus számára meghatározták a gyűjtés mélységét, a főkönyvtári szervezet előirányozta kerületenkénti érvényesítésüket, a meglévő és a tervezett központi szolgáltatások pedig biztosítani látszottak az olvasók teljeskörű ellátását. Az elképzelések végrehajtásának ütemezése a következő volt: A fiókkönyvtárak állományának ritkán keresett részét folyamatosan leválasztják és a központi fölöspéldányraktámak adják át, az ilyen dokumentumok további beszerzésével pedig felhagynak. Feladatuk a közvetlen lakókörnyezet mindennapi, tömeges olvasói igényeinek kielégítése. Speciális kérések esetén a közvetlen ellátást az olvasói átirányítás vagy a könyvtárközi kölcsönzés váltja fel. A könyvátkérés elsődleges forrása a kerületi főkönyvtár, amely gyarapításakor figyelemmel van a fiók- könyvtárban jelentkező potenciális igényekre is. A főkönyvtárak báziskönyvtári feladatukból következően kerületi bázisállományt is kialakítanak, amely egyben a magasabb szintű igényeknek is megfelel. A sokrétű, korszerű, nem csak könyvre és kölcsönzésre alapozott szolgáltatási kínálat lépést tart az olvasók minden rétegének igényeivel. A koordináció várhatóan kettős eredményt hoz: a művek egy /nem elhanyagolható nagyságrendű/ részét a kerületben csak egy helyen és esetleg csak egy példányban kell beszerezni, feldolgozni, feltárni, raktározni. Az így felszabaduló pénzkeretek és raktári férőhelyek a népszerű, tömegesen keresett művek példányszámának növelésére, vagy egyéb dokumentumtípusokra fordíthatók. Az akció sikerének biztosítéka a fölöspéldányraktár /mint átvevő/, a Központi Címjegyzék /mint a lelőhelyek nyilvántartója/ és az 1978-tól központilag megszervezett és futárszolgálatra épített könyvtárközi kölcsönzés. 1979-től tehát a hálózati dokumentumállomány összehangolt építése a tervek szerint elkezdődött. Ám az idők során és az egyes könyvtárakban különböző intenzitással és hatásfokkal valósult meg. Az állományracionalizálási igyekezetei komoly mértékben hátráltatta a struktúra és a szolgáltatások átalakításához szükséges feltételek hiánya között feszülő ellentét. A gátló tényezők között fontos szerepe volt azonban az emberi, elsősorban egzisztenciális faktoroknak is. Annak ellenére, hogy a differenciált gyűjtés elve, sőt bizonyos mértékű gyakorlata sem volt teljesen új - hiszen a pénzkeret, férőhely stb. szelekcióra kényszerítette a könyvtárak vezetőit korábban is -, az önálló szerzeményezés lehetővé tette bizonyos beszerzési beidegződések továbbélését, helyi túlzások kialakulását. Ezek eredményeként jöttek létre a különféle irodalmi csemegék, a „hátha keresni fogják” és az „illik, hogy megvegyük” stb. típusú könyvek komoly gyűjteményei. A pénzkeretek összevonása, a főkönyvtárvezető kerületi áttekintésre alapozott döntési joga a beszerzésben, csak lassan változtatott az állományépítési gyakorlaton és főként az állományok összetételén. A fiókvezetők gyakran presztízsük védelmében, de olvasói érdekekre hivatkozva is heves vitákat folytattak a beszerzésekről. Különösen a szak- és kézikönyvek esetében. Az első hónapokban /években/ a főkönyvtárvezetők sem tudtak, vagy éppen nem is akartak a hagyományok ellenében ezekkel a törekvésekkel szembeszállni. A fiókkönyvtárak állományának gyökeres megváltozásáról tíz év után sem beszélhetünk igazán. A főkönyvtárak nagyobbik része is nehéz helyzetbe került. 1981-től 50 %-uknak részleges felsőfokú gyűjtést kellett /volna/ folytatnia. Ez esetben a kerületi báziskönyvtári állományon túlmenően egyeseknek a gyűjtés mélysége tekintetében kerületközi szerepkört is fel kellett /volna/ vállalniuk. Mint közismert, az új nagy könyvtárak csak lassan és a szükségesnél kevesebb számban épültek fel, a régebbi könyvtárak helyiségbővítésére is csak elvétve került sor, így a kerületi bázisállomány gyűjtése egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. Egyelőre a nagyobb könyvtárakban kialakított szakrészlegek - mint az ellátási rendszer különleges szintjei - sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A szaktájékoztatók személyének gyakori változása következtében többnyire hiányos és érdektelen gyűjtemények jöttek létre, amelyeknek sem feltárása, sem hálózati szerepe - és ezért olvasói fogadtatása - nem volt e- redményes. Kivételt képez a Kertész-utcai irodalmi és nyelvi szakolvasóterem több tízezer könyvet, periodikumot, hangzó és képi dokumentumot felölelő gyűjteményével, amely rövid idő alatt a budapesti, főként a középiskolás tanulóifjúság kedvelt tanulószobájává vált. Rajta kívül a kőbányai képzőművészeti szakrészleg főként vizuális dokumentumanyaga keltett szélesebb körű érdeklődést. A többi szakrészleg /Angyalföldön földrajzi és néprajzi, Kelenföldön biológiai, Újpesten az újjáélesztett mű szaki/ gyűjteményét, szolgáltatási rendjét, egyáltalán funkcióját revízió alá kell venni. Az állományépítés új rendjét gátolta az is, hogy szervezési gondok miatt a 80-as évek közepére a Központi Címjegyzéknél felhalmozódott restancia korlátozta a könyvtárközi kölcsönzést, a központi fölöspéldányraktár pedig oly mértékben telítődött, hogy további könyvátvételre és jó ideig mindenféle működésre képtelenné vált. Ezek miatt a fiókkönyvtárak állomány- tisztítását még ott sem tudták végrehajtani, ahol erre készek voltak. A főkönyvtárak egy része pedig saját kerületi tápraktárat létesített /III., IV., IX., XVII./, ezek használata, távolságuk miatt nehézkessé, munka- és időigényessé vált. 61
