A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1983-1984

Papp István: Esszé a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár hálózatának fejlesztési irányairól

Végül: minden kerületközi könyvtár egyben kerületi főkönyvtár, de nem minden kerületi főkönyvtár egyben kerületközi könyvtár. Jó, ha ezt agyukba vésik. Amely kerületben nem működik kerületközi könyvtár, ott a kétfedeles könyvtárak közül kell kijelölni a hálózati alközpontot, amely igazgatási és szakmai irányítási tekintetben összefogja a kerületben működő egységeket, s kapcsolódik a Központi Könyvtár hálózati és felügyeleti osztályához, ellátási tekintetben azonban a központi ellátó szolgálaton kívül szorosan támaszkodik a legközelebbi, de lazábban valamennyi kerületközi könyvtárra. Tehát a hálózat igazgatási struktúrája!nem változik, s továbbra is a főváros kerületi beosztásához igazodik. A kerületi tanácsok nem veszíthetik el könyvtári partnereiket. A közigazgatási rendszert adottságként kell elfogadnunk, amelyet nem igazíthatunk a könyvtári szervezethez (bármennyire is szeretnénk olykor). Két dolog azonban változik: 1. tudomásul vesszük, hogy nem egyformák a kerületek, s ebből következően a főkönyvtárak egyre inkább eltérnek egymástól, 2. a főkönyvtárság nem ellátási szintet jelent, hanem igazgatási szakmai funkciókkal való megbízatást (más kérdés, hogy ezek az igazgatási szakmai funkciók változatlanok maradnak-e, vagy pedig indokolt lenne felülvizsgálásuk, s ebben a tekintetben is differenciálni a főkönyvtárak között; egyelőre ez nem látszik aktuálisnak). A kerületi tanácsokhoz való kapcsolódásuk miatt a főkönyvtárként működő kétfedeles és kerületközi könyvtárakban célszerű kifejleszteni a közhasznú tájékoztatás helyi szintjét.

Szép e rendszer, mégsem szabad azt képzelnünk, hogy a kerületközi könyvtárak az egész hálózatra kiható szolgáltató egységként vehetők figyelembe, örüljünk, ha hatásuk legalább kissé érezhető lesz a kerületükkel szomszédos kerületek könyvtárainak szolgáltatásain. Többletképességeiket ténylegesen az őket közvetlenül használó olvasók fogják érezni és kellőképpen méltányolni.

4. A központi ellátó szolgálat

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár hálózata fejlesztési irányairól folytatott elmélkedés során egyre nyilvánvalóbbá lett az a régi könyvtári bölcsesség, hogy csakis könyvtárak szervezett együttese képes a társadalmi szükségleteknek úgy-ahogy megfelelni. Hozzátehetjük ehhez a megállapításhoz azt a követelményt is, hogy az igények-optimális kielégítéséhez, a zavartalan, hatékony és gazdaságos működéshez szükség van bizonyos központi könyvtári infrastrukturális elemekre is. Természetesen ez a bölcsesség is elszenvedte a felismert igazságok szomorú sorsát: mást mondanak az emberek és mást cselekszenek, vagy addig mondogatják az igazságot, arhig elhiszik, hogy meg is valósult. Mindig a szánkon és a szívünkön volt a hálózaton belüli összeműködés, de a vállunkon levő terheken nem könnyíthettünk vele. Valójában az önállósulási, függetlenülési tendenciák voltak jellemzőek könyvtárainkra, - mintha mindegyiket egy Kossuth Lajos vezette volna.

Mint ahogy azonban Kossuthnak is igaza volt a körülmények alakulásának bizonyos időszakaiban, úgy könyvtárosaink is helyesen jártak el a körülmények nyomása következtében, nyomták őket egyfelől a szakmai elvárások (bizony, könyörtelenek tudnak ezek is lenni), de nyomták őket — s ez ad igazából felmentést számukra -,az olvasói igények is. S mivel nem szokták meg, hogy a hátsóbb védvonalakra támaszkodjanak (ezen a szemléleti hibán viszonylag könnyen lehetett volna segíteni), maradt a másik kivezető (zsák)utca: berendezkedni az önellátásra. De támaszkodhattak-e igazán a hátsóbb védvonalakra? Kiépültek-e ezek ténylegesen? Vagy csak olyan magyar módra hoztunk létre ilyen-olyan hálózati struktúrát, ilyen-olyan központi szolgáltatásokat? Rendszer helyett quasi-rendszert? Attól félek, hogy a kialakult helyzet nemcsak a könyvtárakat túlfejlesztő könyvtárosok buzgalmának a következménye, hanem —' s talán nagyobb részben - annak is, hogy nagyon is roggyantak a támaszukul szánt védművek.

Pedig a tűzvonal — és a második védővonal — korszerűsítésének döntő feltétele, hogy kellő biztosítékokat kapjanak arra nézve, bizton számíthatnak a taktikai és a stratégiai tartalék támogatására. Nemcsak döntő, de elsődleges feltétele is. Hogyan beszélhetne rá jó szívvel valaki egy könyvtárost arra^djon fel bizonyos szolgáltatásokat, adjon le bizonyos állományrészeket, ha nem biztos afelől, hogy az ezekre irányuló igényeket is gyorsan, hatékonyan, s szükség esetén magában a lekarcsúsított könyvtár helyiségeiben ki tudja elégíteni. A könyvtár presztízse forog kockán: a könyvtárosnak az olvasó kezébe kell tudnia adni elfogadható időn belül a kért dokumentumokat akkor is, ha nem találhatók meg saját polcain. A hitelképesség elvesztése az olvasók elvesztését vonja maga után! Azt kell mondanunk, hogy a családi és a kétfedeles könyvtár létrehozásának első feltétele a taktikai, még inkább a stratégiai tartalék megteremtése; önveszélyes huszárcsínynek bizonyulhat a családosítás, ha sürgősen nem gondoskodunk mindenekelőtt a stratégiai tartalék kiépítéséről és hatékony működéséről.

Fontosabbnak tartjuk a lakosság könyvtári ellátása szempontjából a központi ellátó szolgálatot (KÉSZ), mint a kerületközi könyvtárakat. Nemcsak azért, mert viszonylag egyszerűbb feladatnak látszik az előbbi létrehozása, mint az utóbbiaké. Akkor is azt kellene előnyben részesítenünk, ha korlátlan anyagi feltételekkel rendelkeznénk. Méghozzá azért, mert nem egyszerűen csak egy biztonságot nyújtó átkölcsönzési állományról van szó, hanem egy sor olyan szolgáltatásról, a szolgáltatások egész rendszeréről, amely beleépülve a kisebb-nagyobb könyvtárak tevékenységébe, meghatározó módon befolyásolja a közvetlen könyvtári szolgáltatások színvonalát és gazdaságosságát.

A központi szolgáltatások óriási jelentőségét már régóta felismertük. Sőt, hálózatunkon belül létre is hoztuk őket. De isten tudja miért, nem úgy működnek, ahogy mi azt elképzeltük. Talán azért, mert nem veszik őket igénybe, s berozsdásod48