A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1983-1984

Papp István: Esszé a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár hálózatának fejlesztési irányairól

Mindezen tüneteket látva, sőt saját testünkön érezve könnyen depresszióba eshetünk. Minden okunk meg is lehet a defetiz- musra. Ha most mégis azt mondjuk, talán mégsem megfordíthatatlan a szklerotikus folyamat, akkor nemcsak magyar természetünknek irodalmunkból közismert irracionalitása szól belőlünk, hanem bizakodásunkat néhány reménykeltő jel is alá- támaszlja:

— az állomány selejtezésének szükségessége elfogadott elvvé vált hálózatunkban, s bizonyos kezdeti .akadozásokkal a gyakorlatban is megkezdődött,

— az olvasói igényekhez jobban igazodó könyvtárkép kezd a valóságban is megjelenni a tematikus csoportosítású állományelrendezés következtében,

— az „előre a családi könyvtárakért” jelszó kiadásánál talán sikerült csökkenteni a felnőtt- és gyermekszolgálat közötti űrt,

— megkezdődött a .hálózati egységek típusának és a típusbasorolás kritériumainak felülvizsgálása annak a műidig is vallott elvnek megfelelően, hogy a besorolás nem egyszer s mindenkorra szól, a kritériumok pedig a társadalmi közeg változásainak a függvényében módosulnak,

— az esedékes felújítási és tatarozási munkák során törekvés mutatkozik a könyvtárak szolgáltatásainak és külső megjelenésének korszerűsítésére,

— kemény harc folyik máris hálózatunkon belül többek között olyan nehéz frontokon, mint a prézens hanglemezek köl- csönözhetővé tétele, vagy mint a lemezjátszók és magnetofonok nélküli fonotékák létrehozása, vagy mint az ésszerű, a használói igényekhez igazodó állománygyarapítás megvalósítása, s általában — és ez a legbiztatóbb —, a főkönyvtárak vezetői komolyan és felelősséggel gondolkodnak azon, miképpen áramvonalasíthatnák kerületük könyvtári ellátását.

E biztató jelek alapján talán nem merészség vagy oktalan optimizmus felvázolni a több és jobb szolgáltatásra képes, ugyanakkor gazdaságosabban működő, s végső soron a használók és nem használók minél nagyobb részét kellemes körülmények között fogadó könyvtári hálózattá való fejlődés irányait.

Hosszú és nehéz küzdelemre van kilátásunk. Először is magunkkal kell megvívnunk a csatát a bennünk kialakult rutinok, meggyökeresedett nézetek, az eddig bevált gyakorlat feladásáért. Indokolt a félelem a változástól, a biztos ismertnek a bizonytalan ismeretlennel való felcserélésétől. Ezért — ha erre az útra lépünk —.intenzív, türelmes, tájékoztató-továbbképző kampányt kell indítanunk a könyvtár valamennyi munkatársa megnyerése és felkészítése érdekében. Hiszen sok esetben nemcsak az eddig megszokott munkastílust kell megváltoztatni, hanem magát a szakmai tartalmat is. (Csak egy példa: a családi könyvtárakban való könyvtárosi munka nemhogy alacsonyabb, de magasabb követelményeket támaszt a könyvtárossal szemben.)

П.

A KIBONTAKOZÁS IRÁNYAI

A kibontakozást semmiképpen sem a jelenlegi rendszer felrúgásától, valami újnak a kitalálásától lehet várni. Valójában arról van szó, hogy a hálózatunkban ténylegesen meglevő, pozitív fejlődési tendenciáknak nyissunk szabád teret többek között azzal is, hogy a hosszú évek során szerzett gyakorlati tapasztalatainkat bátran használjuk fel saját gyakorlatunk megváltoztatására. Nem új, a miniszteriális szakmai Útmutatóban foglaltaktól eltérő könyvtártípusokat akarunk kialakítani, nem akarjuk a főkönyvtári rendszert felszámolni; hanem egyiket is, másikat is az adott, konkrét viszonyok között akarjuk értelmezni és tartalommal megtölteni. Nyilvánvaló, hogy a közigazgatási rendszertől nem függetlenítheti magát a könyvtári ellátás szervezete, s a szakmai Útmutatóban egy világszerte elfogadott elv, a lépcsőzetes ellátás elve tükröződik, amelyet magunk is érvényesíteni akarunk. Ám ha a kerületi főkönyvtárakat a jövőben is a kerületi tanácsok partnereinek, s kerületük könyvtárai központjainak tekintjük is, ez nem jelenti azt, hogy minden főkönyvtárnak és minden kerületi könyvtári alrendszernek azonos mennyiségi és minőségi mutatókkal kell rendelkeznie. Ugyanígy a szakmai Útmutató könyvtártípusait, pontosabban ellátási rendszermodelljét a sajátos budapesti viszonyoknak megfelelően akarjuk megvalósítani: az elvet követjük, s nem a formális adatokat.

A másik előrebocsátandó megjegyzés az, hogy a hálózat korszerűsítése állandó folyamat, amelyet nem úgy kell elképzelni, hogy egyszerre megváltoztatjuk valamennyi egységünk belső és külső jegyeit, tartalmát és megjelenési formáját, majd utána semmit nem teszünk néhány éven át a következő generáljavításig, hanem egy optimálisnak tekintett modell (amely maga is változásoknak van kitéve a gyakorlatból érkező visszacsatolások következtében) szem előtt tartásával, ahhoz igazodva valósítjuk meg a kisebb-nagyobb fejlesztéseket, ahogy a körülmények és a különböző feltételek éppen megengedik. A jelen dokumentumnak éppen az a célja, hogy első kísérletet tegyen egy ilyen modell felvázolására. Természetesen nem dolgozhat vadonatúj elemekkel, inkább csak annyit tehet, hogy a meglevő elemeket másképpen rendezi el, újraértelmezve őket. Bárki mondhatja azt, hogy nincs benne semmi új a jelenlegihez képest; igaza is van. De ezt mondva egyet nem tehet: hogy ezen a címen megelégedjék azzal, hogy ami ma van, s — a körülmények kedvező összejátszása esetén —.ne igyekezzék jobbra változtatni gyakorlatát. Ha most egy, az egész hálózatot átfogó elképzelést bocsátunk is vitára, elfogadása nem jelent véglegességet, s

33