A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1968-1969

Szabó Ervin (1877-1918)

közi munkásmozgalomról, a szindikalizmusról, a tőke és a munka harcáról, az imperializmusról, a gyarmatosításról, a tartós békéről, a szakszervezeti és szövetkezeti mozgalomról, a vámpolitikáról írt könyveit és tanulmányait sem. És kénytelen vagyok mellőzni a hazánkban úttörő jelentőségű alkotását, Marx és Engels válogatott műveihez írt bevezető tanulmányait, szerkesztői jegyzeteit is. A kiváló marxista történésszel sem foglalkozhatom, aki posthumus művében a „Társadalmi és pártharcok az 1848 —49-es magyar forradalomban” tanújelét adta, hogy a legrangosabb magyar történetírók egyike. Még hosszasan sorolhatnám, hogy mi mindennel nem foglalkozom, ami szervesen hozzátartozik Szabó Ervin életművéhez.

Szabó Ervinről csak mint a kultúrpolitikusról beszélek, itt is kiemelve a magyar könyvtárügy terén elért korszakos jelentőségét. Persze a „csak” szócskát nem kicsinyítő értelemben használom, hanem azért, hogy körülhatároljam mondanivalóm területét. A kultúrpolitikus, a könyvtárpolitikus Szabó Ervin tevékenysége természetesen nem választható el egyéb tevékenységétől. A könyvtárral, a könyvvel is a munkásosztály, a társadalmi forradalom célját akarta szolgálni. Kortársai közül senki sem látta nála világosabban, hogy a hatalom megszerzése, megtartása, majd a szocialista társadalom felépítése csak a sokoldalúan tájékozott tömegek műve lehet. Tudta azt is, hogy a magyar tudomány felzárkózása az élenjáró európai országok tudományához csak úgy érhető el, ha az egyéb feltételek megteremtése mellett a tudósok és a kutatók rendelkezésére bocsátjuk az előrehaladást szolgáló könyveket és folyóiratokat. Meg kell ismertetni a dolgozó tömegekkel a társadalom és a természet mozgástörvényeit, hogy ne a vak erők uralkodjanak az embereken, hanem cselekedeteiket a tudomány megállapításai irányítsák — ez volt harcos életének egyik alaptanítása. „Minden ember ismerje helyét és szerepét a társadalomban.”

A fővárosi könyvtárhálózat megteremtése érdekében írt cikkei, tanulmányai nemcsak népművelésünk elmaradottságáról adtak döbbenetes képet, hanem leleplezték a század- forduló úri Magyarországának gazdasági, politikai és társadalmi elmaradottságát is.

Szabó Ervin Ady kortársa volt, kölcsönösen szerették, tisztelték, becsülték egymást. Szabó Ervin is tudta, hogy hazánkban a „percemberkék dáridója tart”, hogy „minden változásért és újért kiált itt”, hogy az országgyűlés, a „Hazugság Palota”, az uralkodó osztályok érdekképviseletének a fellegvára. Látta ő is, mint a nagy költő, a falu és a város nyomorát, a földnélküli, munkanélküli, jognélküli, műveletlen százezrek jaját-baját, akiket megszomorítottak és megaláztak, megfosztották őket az élet szépségeitől és csak egy dolgot nem tudtak elrabolni tőlük, azt, hogy álmodozzanak az emberibb jövőről. Ahogy a költő — a „Muszáj Herkules” — kénytelen volt hadakozni ellenségeivel, úgy az osztálynak is az ellenállást és a harcot kellett választania. De ekkor eldördült a tőke- nagybirtok — klérus janicsárjainak sortüze. „Ágyú, gyilok, úri bitangság; nem fog a mi dús ereinken.”

A magyar viharmadár dala megremegtette a télbeborult Magyarországot, de lehetetlen volt nem kiolvasni a társadalomtudós írásaiból is, hogy „rohanunk a forradalomba”. Szabó Ervin is gyötrődve szemlélte a Magyar Ugart, a Lápot, a Naptalan Keletet, a Parlagot, ő is minden életenergiáját, széleskörű tudását a gyökeres átalakulás, a rendszerváltozás szolgálatába állította. A társadalmi fejlődés hajtóerejét, a munkásosztályt, szellemileg is fel kell készíteni a forradalom végrehajtására. Ezért vállalta a kultúrpolitikusi, népművelői, könyvtárosi feladatot és hivatást. Szenvedélyesen hirdette, hogy a tervszerű emberbutítással szembe kell állítani a gondolatébresztő betűt, a betűt, amely ember- és társadalomalakító erejénél fogva a való világban is változást képes előidézni. Ezért követelte a korszerű könyvtárhálózat létrehozását az országban és a fővárosban.

A magyar népkönyvtárak jelentései forgalmuk lényeges csökkenéséről adtak számot. Mi az oka ennek a zuhanásszerű csökkenésnek ? „Nézetünk szerint legfőként az, hogy e gyűjtemények könyvanyaga túlnyomórészt úgy van összeválogatva, mintha az olvasók valamifajta szellemi kiskorúak, a szép dolgokra éretlenek, az élő világból kikapcsolt alva6