A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1968-1969
Révész Ferenc: Hajdú Henrik (1890-1969)
gyökeres társadalmi változást sürgettek. A munkásélet ábrázolása Colett Vogt, Borii, Grundström és Mörne költeményeiben jelentkezik. Éva Wichman nemcsak jelentős költőnő, hanem a békéért folytatott harc egyik kiemelkedő vezetője is. A norvég költők közül többen haláltmegvető bátorsággal harcoltak a náci megszállók ellen, költeményeikkel ellenállásra buzdítottak. Itt elsősorban a legnagyobb norvég költőnőre, Hagerupra és a gyilkosán szellemes Bjerkere gondolok. Elítélték Knut Hamsun árulását, és a lámpavas környékén jártak azok a kitöréseik, amelyekkel megbélyegezték a hazaáruló Vidkun Quisling gyalázatos náci politikáját. A kötetben tallózva rábukkanunk Ibsen, Kinek, Drachmann, Jacobsen, Claussen, Strindberg és az Adyt fordító Haukland felejthetetlenül szép verseire is. Ezt a társadalmi valóságot feltáró és megváltoztatni akaró költészetet csak azok a kurzusesztéták voltak képesek misztikus címkével ellátni, akik féltek mindenfajta leleplezéstől és rettegtek az azt követhető változásoktól. Csak azok, akik birtokállományukat, hamisan csillogó rangjukat, előjogaikat védték. Ezeknek a szellemi kérődzését zavarta meg a skandináv költők túlnyomó többségének bátor hangvétele. Ezért Hajdú Henrik legigényesebb és legtökéletesebb versfordításait nemcsak a művészi teremtőerő ragyogó eredményének, hanem politikai tettnek is tekinthetjük. 1965-ben, 75 éves korában, ismét kitüntették a Munka Érdemrend arany fokozatával. A következő évben az egész világon páratlanul álló művészi teljesítménye következett: a Helikon Könyvkiadó kiadta a teljes magyar Ibsent, egy ember, Hajdú Henrik fordításában. Ibsen összes drámája mindmáig csak oroszul és németül jelent meg, de mindkét országban a műfordítók sokasága tevékenykedett a nagy mű betetőzésén. Arra, hogy egyetlen fordító tolmácsolta volna a két drámai költeményt, a három verses drámát és a tizennyolc prózai színművet, nincs példa. A 2400 oldalon megjelent, 98 felvonást tartalmazó 23 dráma művészi átköltése gigászi teljesítmény volt. Örök szerelme volt Ibsen, lenyűgöző hatása egész életén át végigkísérte. Diákkorában került vonzási körébe; az első világháború vérzivatarát csak a vele való foglalkozás tette elviselhetővé; a Tanácsköztársaság alatt a lélekpezsdítő megbízatásán dolgozott; a Horthy-korszak üldözése, börtöne, kenyérgondja nem tudta letéríteni a „végzetszerűen” kijelölt útról; a második világháború idején is töretlen lelkesedéssel dolgozott; a felszabadulás után már nyugodt körülmények között, de a belső feszítő kényszertől hajtva fejezte be ifjúkora óta dédelgetett tervét. Amikor a teljes magyar Ibsen megjelent, Lukács György levélben, Goethe szavaival üdvözölte: „Az a legboldogabb ember, aki összefüggésbe hozhatja életének végét annak elejével”. Fáradhatatlan munkásságát újabb kitüntetésekkel honorálták idehaza és külföldön is. 1967-ben a nemzetpusztító ellenforradalom alatt kifejtett önfeláldozó tevékenységéért a Szocialista Hazáért Érdemrenddel tüntették ki. 1969-ben ismét megkapta a Munka Érdemérem arany fokozatát. Ugyanebben az évben a norvég király a Szent Olaf-Rend érmét adományozta Hajdú Henriknek. A kitüntetést a budapesti norvég nagykövetségen Tan ered Ibsen — Björnson és Ibsen dédunokája — adta át ünnepélyes keretek között. A Szépség szerelmese, a nyughatatlan, teremteniakaró művész, új tartomány meghódítására készült. Azt tervezte, hogy kétezer oldal Andersen-mesét fordít magyarra. „Lefordítom még Andersent, és aztán nézem a felhőket, mint nagyapám tette valaha”. Ezt az álmát már nem tudta valóra váltani, mert az örök álom pontot tett egy alig felmérhető, termékeny élet végére. Anyanyelvűnk hivatott ápolója volt, írók, újságírók, előadók a megmondhatói, hogy milyen szerető gonddal csiszolta írásaikat, beszédeiket. A „Népszabadság” nekrológja is megemlíti, hogy áldozatos munkatársa volt a lapnak, „nyelvi gondosságával, igényességével munkatársakat nevelt, a szakma, a magyar nyelv, a magyar hírlapírás tiszteletét ezzel is kivívta”. Levélgyűjteménye beszédesen tanúsítja, hogy a skandináv írók milyen őszinte tisztelettel adóztak munkásságának. Minden jelentős norvég, dán, vagy svéd írónak barátja, szívesen látott vendége, levelező partnere volt, és ami mindennél fontosabb: művészi 27
