A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1968-1969

Révész Ferenc: Hajdú Henrik (1890-1969)

édesapja szállítómunkásként fejezte be életét. A lakásnak nem nevezhető odú, ahol nevelkedett, a nyirkos falak, a petróleumlámpa örökös lángja miatt szeme csakhamar elromlott. Emiatt le kellett mondania a proletárgyermekek úgyszólván egyetlen szórakozásáról is, a futballról. Örökre elbúcsúzott a grundtól és a rongylabdától. A középiskolában meglehetősen gyenge tanuló volt, nemcsak azért, mert hiányos volt iskolai felszerelése, hanem azért is, mert a ,,versfaragás” túlságosan lefoglalta idejét. „Tizenkétéves koromban lírikusnak készültem, természetesen a világhódítás szándékával”. A könyvek, a költészet birodalmába menekült. Újpesten a tizenéves legénynek vackán az emberhez méltó életről, a jövőről, a hírnévről álmodott a nyomor.

Minden kezeügyébe került könyvet elolvasott. Szellemi étvágya kielégíthetetlen volt. Mindent tudni akart, ami az Északi és a Déli pólus között lejátszódik. Az útkeresés lázában — talán tizenötéves lehetett — olvasta el az első Ibsen színművet, a „Társadalom támaszai”-t, Lázár Béla fordításában. Fantáziáját felkorbácsolta a norvég író társadalombírálata, soha többé nem menekülhetett hatása alól.

Diákkorában érkezett el hozzánk a skandináv irodalom első hulláma, amely nemcsak ismeretlen tájakat és ismeretlen embereket ábrázolt, hanem bámulatbaejtő irodalmi értékekkel gazdagította világirodalmi tájékozódásunkat is. Ez a hullám egy kissé késve érkezett el hozzánk, hiszen Nyugateurópa országaiban már a múlt század második felében úgy hódított az északi irodalom, mint egykor a vikingek. A figyelemráterelés talán a világhírű tudós, Jacob Grimm nevéhez fűződik, aki az ősi eredetű Edda-dalokkal lázbahozta a szépreszomjas emberiséget.

Közben szorgalmasan és tehetségesen írta költeményeit. A gyári szirénák búgása már ébren találta és csak éjfél után dőlt ágyba, hogy kipihenje az iskola, a tanulás, az olvasás és a versírás fáradalmait. Fáradhatatlanul készült az életre, mert Ibsen hőseitől, Peer Gynttől, Solness építőmestertől és Stockmann doktortól tanulta meg, hogy csupán a felhőkből érdemes lezuhanni. Egész életét a magasra emelt mérce, az igényesség jellemezte és ezért gyermekkorában sem akarta már ösztönösen kidalolni fájdalmait, hanem elmé- lyülten foglalkozott nemcsak nemzeti verselésünkkel, hanem a görög és a nyugateurópai versformákkal is.

Gimnazista diák még, amikor fellelkesítette a hír: a Petőfi Társaság 1906-ban jeligés verspályázatot írt ki a Vigyázó Ferenc díjra. Hajdú Henrik néhány költeményével részt vett a pályázaton. A zsűri-tagok kapkodták a fejüket, amikor kiderült, hogy az ismeretlen diák országszerte ismert költőket utasított maga mögé és megnyerte a Vigyázó-díjat.

Ambrus Zoltán is felfigyelt a bravúrosan verselő, kész költőre, aki az ismeretlenség homályából úgy pattant ki, mint Pállasz Athéné Zeusz koponyájából: teljes harci fegyverzetben. Találkozott az ifjú üstökössel és azt javasolta neki, hogy a költészet csúcsait ostromolja, fordítsa le Ibsen „Brand” című drámai költeményét. „Nem tudok norvógül” — dadogta a meglepődött legényke. „Akkor fordítsa másodkézből — németből”. Lehetett ellentállni Ambrus Zoltán sarkantyúzó kérésének ? Nem. „1907 tavaszán beleütköztem végzetembe: nekiültem Brand fordításának”. Fél évszázadon keresztül újból és mindig elővette a „Brand” fordítását, javította, csiszolta, tökéletesítette. A magyar műfordítás történetében páratlanul áll ez az öt évtizedes önkontroll. Elkészülésének története nemcsak a tökéletességre való törekvést példázza, hanem lélegzetelállítóan izgalmas regény is.

Passarge német fordításából kezdett dolgozni. „Úgy akartam tolmácsolni ezt a klasz- szikus versesdrámát, ahogyan Ibsen írta volna, ha magyar”. Már a harmadik felvonás átültetését is befejezte, amikor kezébe került Christian Morgenstern kitűnő fordítása. „Már az első sorokból felém csapott a norvég hegyvilág éles levegője. Itt emberek beszéltek, nem papírlapok zörögtek, mint Passarge cikornyáiban”. A tűz martalékának adta át másfél évig tartó fordítását és élőiről kezdte az egészet. De Morgenstern fordítása is nyugtalanította, úgy érezte, hogy a közvetítő nyelv segítségével nem lehet megmarkolni a norvég költőóriás lelkét. Gyötörte a gondolat, hogy nem tudja maradéktalanul visszaadni a lázadó Brand érzés- és gondolatvilágát. Elhatározta, hogy megtanulja a norvég nyelvet. A buda14