A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1966-1967
Dobos Piroska - Meiszner Tamásné: A szépirodalmi állomány feltárásának problémái a közművelődési könyvtárakban
A SZÉPIRODALMI ÁLLOMÁNY FELTÁRÁSÁNAK PROBLÉMÁI A KÖZMŰVELŐDÉSI KÖNYVTÁRAKBAN A módszertani tevékenység leglényegesebb része a gyakorlat megismerése, a van elemzése, egybevetése azzal, ami hell, ami szükséges, az út megszabása a lehetőség figyelembevételével ahhoz, hogy a lehetőségből valóság váljék. Amióta 1957-ben megfogalmaztuk:. . . „az állomány elemzéséhez, a kihasználtság mértékének megállapításához olyan statisztikai rendszer volna szükséges, amely azonos kategóriákkal dolgozik mind az állomány nyilvántartása, mind az állomány igénybevétele, azaz a kölcsönzés területén. . .” 1 - tíz év telt el. Ez a probléma azóta se került le a napirendről, de nem is oldódott meg. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár több felmérést, reprezentatív statisztikai összehasonlítást végzett az állomány és a forgalom egybevetése terén. Ezek a kísérletek sok eredményt hoztak eddig is, és minden olyan kísérlet, amely közelebb visz a megoldáshoz, figyelmet érdemel, hiszen ezek vezetnek a lehetségestől a megvalósítás felé. Ilyen reprezentatív kísérleti vizsgálódásról számolnak be az alábbiak. 1. A szépirodalom helye nyilvántartásunkban és a kölcsönzési statisztikában Sokszor, sokoldalúan foglalkoztunk már a szépirodalom szerepével, s az idézetek sorával érzékeltethetnénk, mi a hivatása társadalmunkban az irodalomnak. S a könyvtárak irányítói, de a gyakorló könyvtárosok is számonkérik önmaguktól, mi történik a könyvtárakban azért, hogy az állomány 60%-át kitevő szépirodalmi művek valóban betöltsék hivatásukat. A szabadpolc-rendszerű könyvtárban a mű és az olvasó közvetlen találkozása biztosított, de a találkozás 5000 féle szépirodalmi mű és sokezer olvasó között történik. Minden mű minden olvasó számára egyedi élményt jelent. Minden olvasó egyén, személyiség, társadalmi meghatározottsággal, de egyéni ízléssel és hangulattal. Létrejön-e az optimális egymásratalálás a mű és az olvasó között; milyen szerepe van, lehet és kell, hogy legyen ebben a könyvtárosnak, — ezek a módszertani munka homlokterében álló kérdések. Világosan kell látnunk, hogy a jelenlegi feltételek között e szerep igen korlátozott, s hogy e szerep vizsgálatához, s ennek nyomán fejlesztéséhez sok minden hiányzik még. Egyik, a könyvtáros szándékától, hivatástudatától független, objektív akadály még mindig az állomány jelenlegi nyilvántartásában, az adatszolgáltatás rendjében rejlik. Lenin írta még 1919-ben: ,,. . . az adatszolgáltatás helyes formája, hogy mind a Szovjethatalom, mind pedig minden állampolgár a valóságnak megfelelő és teljes képet kapjon arról, ami történik.”2 E tétel alkalmazása a mi területünkön azt jelenti, hogy olyan nyilvántartásra volna szükség, amely teljes képet adna azokról a művekről, amelyek állományunk 60 százalékát jelentik, s a kölcsönzött kötetek 65—70 százalékát teszik ki. Állománynyilvántartásunk ezzel szemben, országos rendelkezések értelmében 13 csoportban tárja fel ugyan az állományt, de ebből 11 csoport a tudományos és népszerű ismeretterjesztő 143
