A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1949-1954
Remete László: Reakciós hadjárat Szabó Ervin, a könyvtárpolitikus ellen
A válasz ugyanekkor hangsúlyozottan rámutat arra, hogy a könyvtárvezető mindig a leg- messzebbmenően kerülte pártszempontok érvényesítését könyvtári gyakorlatában, azért lett már 1910-ig a Fővárosi Könyvtár nemcsak a szocialista, de a szocializmus ellen írott műveknek is legteljesebb gyűjteménye. Ez esetben úgy látszott, hogy Gulyás értette meg világosabban — mit is jelent a „burzsoá objektiviz- mus” hazug jelszava. A reakciós ideológia nem tűrhette meg maga mellett a marxista igazságot hirdető műveket. Ezért válaszolja rabulasztikus okoskodással a bíráló Szabó Ervin cáfolatához fűzött írásában : „Valamely könyvtár irányzatossága nem abból áll, hogy kizárólag egyetlen párt írásait gyűjti, mert . . . nem nevezhető okosnak, aki mellőzi azt, ami az ellentáborban történik."18 A valóságban Szabó Ervin — amennyire ez írásaiból és egyéb adatokból, utalásokból kideríthető — könyvtárvezetői minőségben akkor szigorúan tartotta magát a „pártatlanság” elvéhez, nem taktikai kijelentések voltak nála erre vonatkozó megállapításai. Emlékiratában többször is aláhúzta, hogy a Fővárosi Könyvtár a lakosság minden osztályának, rétegének kulturális igényeit kell, hogy szolgálja. Az állam „osztályfelettiségéről” a háborít alatt kifejtett, elvileg téves nézeteinek csíráit láthatjuk ilyen irányú könyvtárpolitikai törekvéseiben, illúzióiban is. Szabó Ervin számára nem volt összeférhetetlen a könyvtár „pártatlanságáról” vallott nézete azzal a szerzeményezési politikával, hogy a munkásosztály harcát tükröző minden magyar (és elérhető külföldi) kiadványt beszerezzen. A burzsoá „objektivizmus” játékszabályai szerint ez megengedhető volt, hiszen társadalom- tudományi könyvtárnak kötelessége is volt gyűjteni az ilyen kiadványokat. Csakhogy amit Szabó Ervin maga sem látott meg, azt az ellentábor nevében helyesen szegezte szembe a bíráló: a hatalmon lévők nem ilyen „pártatlanságot” követeltek könyvtárosaiktól. Gulyás a továbbiakban már nyílt politikai vádként fogalmazza meg az uralkodó osztályok ítéletét, rettegését a Szabó Ervin-i beszerző politikával szemben : „Anapi értékű apró-cseprő röpiratok, melyek tudományos jelentőséggel nem bírnak, de igen jól megerősítik az agitátorok fegyvertárát, feltűnően nagy számban vannak az új szerzemények között.“19 Ebből a szempontból tehát mellékes volt, hogy a keresztényszooialista irányú és egyéb reakciós röpiratok is elég nagy számmal voltak találhatók a könyvtárban. És a reakciónak, ha formálisan saját elveivel is került szembe, gyakorlatilag igaza volt. A reakció szellemét élesztő kiadványokra ugyanis a dolgozó tömegek nem igen voltak kíváncsiak, annál inkább felfigyeltek arra, hogy haladó műveket rendszeresen gyűjtenek egy könyvtárban : a néhány városházi szobában szorongó Fővárosi Könyvtár elsősorban azért vált szűkké az olvasók befogadására, mert az olvasók többsége egyedül itt találta meg az őt érdeklő műveket. Természetesen szerepet játszott ebben az a körülmény is, hogy Szabó Ervin, a pártatlan könyvtárvezető, hivatalon kívül pártos szocialistaként volt már ekkor ismert, továbbá az, hogy a fővárosi könyvtárban a haladó szellemű írásokat kereső látogatókat nem nézték vasvilla szemekkel, nem szimatoltak bennük államfelforgatókat. A könyvtár rövid időn belül úgy vált népszerűvé, hogy bármely politikai árnyalathoz tartozó olvasója iránt —- ellentétben más intézmények bürokratikus szellemével — a legelőzékenyebb bánásmódot tanúsította. Természetesen nem részesítette hátrányban a haladó olvasókat, sőt érthető rokonszenvvel bánt velük. A Magyar Könyvszemle az Emlékiratról szóló birálata — pontosabban bírálatai —- ha a Szabó Ervin válaszához csatolt kétoldalas viszontválaszt is ide számítjuk—a tervezetnek atömeg- könyvtárakról szóló részét főként mint végre- hajthatatlant marasztalják el, igyekeznek kimutatni annak pénzügyi lehetetlenségét, a már működő budapesti tömegkönyvtárak egyesítésének leküzdhetetlen akadályait. Ha a bíráló mindehhez hozzátette volna, hogy a megvalósítás fő akadálya a tőkés társadalom kultúrelle- nességében, antidemokratizmusában lelhető, hogy az egységes könyvtárhálózat megteremtésének egyik fő akadálya a kapitalista anarchia— sok tekintetben találónak mondhatnánk véleményét. Csakhogy a bírálat maga is az akkori társadalmi rend szellemét tükrözte. EBBŐL A SZEMPONTBÓL különösen jellemzőek voltak a Könyvszemle olyan lapjai, melyek a szakegyleti könyvtárakkal foglalkoztak. Szabó Ervin emlékiratában Budapest tömegkönyvtári viszonyainak gyászos állapotát vázolva, néhány elismerő sorban utalt a szakszervezetek könyvtáraira, mint amelyek sok tekintetben mentesek más tömegkönyvtárak hibáitól: 74
