A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1949-1954

Remete László: Reakciós hadjárat Szabó Ervin, a könyvtárpolitikus ellen

„Általában elmondhatjuk, hogy a szakegyletek könyvtárai jobbak, mint a népkönyvtárak és használatuk intenzivebb.“20

Az odavetett megjegyzés elegendő volt ahhoz, liogy az Emlékiratot bíráló írásban négyoldalas „cáfolat” érkezzen — a második hétoldalas viszontválasz negyedrészében ismét e kérdéssel foglalkozzék, majd a Múzeumok és Könyvtárak Tanácsa is határozatot hozzon ez ügyben. Az első bírálat egyetlen szakszervezeti könyvtárnak, a „budapesti aranyművesek”-ének katalógusából indult ki. A néhányszáz kötetes gyűjtemény jegyzékének összes hiányosságait oldalakon részletezte és leginkább az anyag összetétele miatt marasztalta el. A katalógusban Vörösmartytól csak epikai művek voltak feltüntetve, ez alkalom egy szokványos munkásellenes rágalom felelevenítésére —— „csomagolt” formában :

„Lyrája kimaradt, remélhetőleg nem a Szózat miatt, hanem csak puszta véletlenségből.“21

Magyarán: a „hazátlan” munkásoknak nem kell a Szózat. Különös megütközést keltett a klérus szellemének állami egyeduralma idején, hogy a katalógusban antiklerikális művek is voltak:

„A történeti szakban az egyház történetét egész sereg történeti mii igyekszik megvüágí- tani, hogy milyen módon . . . arról puszta felsorolásuk kellőkép tájékoztat.“22

„Csodálkozom, hogy dr. Szabó Ervin az ilyen nívón mozgó szakszervezeti könyvtárakkal meg van elégedve” — összegezi elítélő véleményét szerző a szakegyleti könyvtárakkal kapcsolatban. Szabó Ervin válaszában rövid néhány sorban visszautasítja a vádakat, utalva arra, hogy ha a szóbanforgó egyetlen katalógusnak vannak is hibái, ez állítását nem cáfolja meg, hiszen számos szakegyleti könyvtár van az aranyművesekénél sokkal nagyobb is — mint pl. a nyomdászoké — és mindezek — hibáik ellenére — a könyvre leginkább rászoruló munkások közt népszerű intézmények.

Ez a megállapítás még jobban kihozta sodrából azokat, kik a munkásság szellemi igényeinek kielégítését (azaz ki nem elégítését) állami monopóliumnak tekintették.

„A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa 300—1000 K értékű kész könyvtárakat szervez.“

— hangzott a viszontválasz, Ismeretes, hogy ezek a „kész könyvtárak” mindmáig szervezés

helyett csupán tervezés alatt maradtak. Hogy miért tudott a munkásság önerejéből létrehozni könyvtárakat, miért nem tudta az állam megadni azt, ennek is megvolt a „magyarázata”. Az állami szervek

„nincsenek abban a helyzetben, mint a nyomdász szakegylet, [hogy] — «folytonos üldözések közepette» emelt ötemeletes palotájukban helyezzék el intézményeiket.“23

Tehát az állam szegényebb lett volna, ezek szerint, a munkások filléreiből életrehívott szak- szervezeteknél ? Hogy a hatalmas hádsereget, bürokratikus apparátust, erőszakszervezeteket fenntartó államot, amely nem is sokkal később négy esztendőn át Ausztriát meghaladó erőfeszítéssel tudott háborút viselni, képtelenség egybevetni a proletariátus által létrehozott fiatal szervezetekkel — ennek bővebb kommentálása szükségtelennek látszik.

Annyi bizonyos, hogy — legalább is papíron — szokatlan gyors intézkedést váltott ki Szabó Ervin írása a könyvtárak hivatalos „gondviselői” részéről. Néhány héttel később a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa nagy- sietve határozatot hozott, melyben kimondta :

„. . . a tisztán szocialista tanokat terjesztő szakszervezeti könyvtárak akciójának ellensúlyozására a jövőben a budapesti munkás- könyvtárak számát ... a lehetőség szerint szaporítani fogja.“24

EZEKBŐL AZ ÁLLÁSFOGLALÁSOKBÓL is kitűnik, hogy a könyvtárügy erősebb ütemű fejlesztése csakis akkor lett igazán „sürgőssé” a hatalmon levőknek, amikor meglátták, hogy a munkásság nem vár az állami szervek „jóindulatára”. De szemléletesen megmutatkozott ebben a határozatban az is, hogy a könyvtárügyet leplezetlenül politikai kérdésnek tekintették azok, kik „pártatlanságról” szavaltak. Természetesen nem vitás, hogy a legtekintélyesebb szaktestület állásfoglalása Szabó Ervin helyzetének megingatását is célozta.

A város hivatalos vezetőszervei előtt azonban még hosszú ideig nem sikerült Szabó Ervin hitelét megrendíteni. Sőt szinte ellentüntetés számba ment a Bárczy István és Wildner Ödön szerkesztette „Népművelés” 1911. február 1-i száma, melyben a könyvtár vezetőgárdája, Szabó Ervin, Dimes László, Kőhalmi Eéla és mások mellett a haladó értelmiség képviselői, közöttük Ignotus, a Nyugat egyik szerkesztője, ismertették az Emlékirat szellemében a Fővárosi Könyvtár