A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1949-1954

Remete László: Reakciós hadjárat Szabó Ervin, a könyvtárpolitikus ellen

,,A ma uralkodó osztályok — hála Isten—a mi hazánkban távol állanak attól, hogy az «ancien regime» [régi rend] be nem vált eszközeivel küzdenének az új kor eszmeáramlatai ellen.“4

De 1911-ben új forradalmi fellendülés vette kezdetét, a reakció érzékenyen reagáló vezére meghúzta a vészharangot. A könyvtárosoknak is azt hirdeti, amivel a hatalmon levők és a szociáldemokrata fullajtáraik általában igyekeztek „türelemre” bírni a népet:

. . a haladás sohse váljék sötétbe ugrássá, vagy éppen felforgatok terrorizmusává.“5

Tanulságos az a megjegyzés is, amit Wlassics a fentiekhez hozzáfűz. Elárulja, milyen zavart okozott az uralkodó osztályok körében az, hogy „mesteri taktikázásuk” lassan csődöt mondott: „Nem könnyű, különösen oly korszakban, mint a miénk, megtalálni az utat, az eszközöket, melyek megóvnak az eltévelyedéstől.“6

Az idézett megnyilatkozásokból elég szemlél- tetűen tűnik ki, mennyire igaz volt Szabó Ervin megállapítása, milyen elhatározó módon érvényesült a hatalmon levők „reformpolitikájában” az „alulról” jövő nyomás.

De az állami könyvtárügyek vezetőjének beszédeiből nemcsak ezek az igazságok tükröződnek. Diplomatikus fogalmazásban, vagy nyersen, nyíltan jelzik azt is, hogy milyen célokat szolgáltak a kulturális elmaradottságunk szánalmas állapotait alig enyhítő látszatreformok. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa feladata volt az országos népkönyvtári hálózat megteremtése. ímmel-ámmal életre hívtak néhány száz könyvtárat -— hangsúlyozva, hogy ezek is a „a magyar nép szupremáciáját” — vagyis magyar imperialista célokat — szolgálják a Dunamedencében. Akadtak népkönyvtárosok, akik legalább a rendelkezésre álló eszközök kihasználásával törekedtek az olvasók számának növelésére. Wlassics, a könyvtárügy irányítója ,, megáll j”-t kiáltott a túlbuzgóknak. Igen „eredeti” okoskodással indokolta meg útmutatását :

„Nem az a főkérdés, hányon olvassák népkönyvtárainkat ... az a döntő, hány olvasónál emelkedett az olvasás folytán az értelmi és erkölcsi jellem színvonala.“7

Vagyis abban az országban, hol majd minden második ember analfabéta, várják csak meg előbb a „minőségi olvasók” kifejlődését, aztán léphetnek tovább eggyel. A hatalom még arra

is törekedett, hogy a könyvtárosait a maga ideológiájának szolgálatába állítsa. Elég érthetően fogalmazta meg ezt az iménti beszédében a sokszor idézett Wlassics, a könyvtárügyek akkori „pápája”, amikor a következő „hasznos” tanáccsal látta el a népkönyvtárosokat:

„A könyvtárvezetők irányítsák, vezessék a könyvtár népművelő feladatát . . . Az éretlen felforgatok tanai akkor majd visszapattannak a nép józan műveltségének vértjéről. Akkor a nép azt fogja felelni az ál-apostoloknak, hogy a nagy társadalmi átalakulást nem az osztály - gyűlölet, hanem csak a testvériség eszményeinek jegyében lehet létrehozni.“8

Legyenek hát a könyvtárosok az osztálybéke harcosai a nyugtalan időkben, vértezzék fel a népkönyvtárak könyvei a „józan” türelem szellemével az elégedetlenkedőket: ez volt a könyvtárügy terén hozott „reformok” bevallott célja.

Valójában a hivatalos népkönyvtári mozgalom nemigen lehetett alkalmas bármiféle „műveltség” terjesztésére. Gárdonyi Géza hiteles tanúként a következőképpen vélekedett erről a kezdeményezésről:

„Néhány év óta népkönyvtárakat állítanak fel mindenfelé. De ér-e valamit a könyvtár, ha nincsen benne könyv ? Nincs azokban tíz olyan könyv sem, ami a népnek lenne írva, s ha van is, sok szalma mag nélkül.“’

„Kifordul a toll a kezemből, ha arra gondolok, hogy a magyar kultúrerszény milyen lapos !” —■ szakad fel a sóhajtás Gárdonyiból, ki xígy látta, hogy „a műveltség az élet élete a földön”.

Budapest, mely az ipar fejlettsége, a lakosság lélekszáma szempontjából és mint kereskedelmi, közlekedési és kultúrközpont, ezekben az időkben már a fejlett nyugati nagyvárosokkal vehette fel a versenyt, egyes vonatkozásokban, elsősorban könyvtárügy szempontjából még a vidéknél is hátrább volt. A kilencszázas évek elején azonban a város vezető politikai testületében, a törvényhatóságban még annyi taktikát sem alkalmaztak, ha a lakosság óriási többségét kitevő proletariátus kultúrügyéről volt szó, mint amennyit Wlassics Gyula beszédeiben megfigyelhettünk.

Példa erre az 1904 januárjában tartott törvényhatósági ülés. Ezen a gyűlésen javaslatot terjesztenek be egy „népháza” építéséről. Kul- túrközpontról volt szó, melyben könyvtárat,

70