A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1941
Koch Lajos: Kacsoh Pongrác »János vitéz«-e - Adalék a budapesti színjátszás történetéhez
168 a nemzetet nem. Ha tekintetünket a multbôl a jövőbe fordítjuk, bízhatunk abban, hogy ez a diadalmas szellem a szemünk elé leszállt ködöt áttöri és új fény felé nyit utat. Akarva vagy önkéntelenül az Ariadne fonalat követi az ember és műve. Nézzük a fonalat, amelyet ez a mű követett. Az első szál aranyfonálból van. Idegen földről jön egy házaspár. Megtelepszik az Alföldön. Fiúk születik, aki a magyar Tiszától és az Alföld délibábjától megrészegül. Ez a szál Petőfihez, a világ egyik legnagyobb költőjéhez vezet. Ha másik szálat veszünk ki az Ariadne fonalából, annak végén feltűnik egy öreg, morc katonaember alakja torzonborz bajusszal és szikrázó szemekkel, akit az osztrák ármádia egy életen keresztül tört, hogy kiforgassa magyarságából, mert aki a hadseregben magyar akart lenni, annak karrierje gyorsan bezárult. Ez azonban nem tört meg. Halálával elment Szegedre pihenni és minekünk hagyta fiát, aki Petőfin megihletődve Petőfi János vitézéből megírta ezt a János vitézt. Ez Bakonyi Károly. A harmadik finom szál személyes emlék. A múlt század legnehezebb napjai szomorú gyásznapok voltak : nagyjaink halála. Somogybán látott gyászünnepet. Egy öreg kálvinista pap beszélt az elhúnyt Széchenyiről. E férfiú fia később Erdélyben élt. Az apa szellemét magával vitte. És egy fiút adott nekünk. Egy fiút, aki betetőzte az elődök inspirációit. Ő írta e mű zenéjét, minden ízében magyar zenét. Ez Kacsoh Pongrác. Megemlékezett a színház alapítóiról, Beöthyről, Rákosi Szidiről és mindazokról, akik e darabot a színpadra segítették, Fedákról és valamennyi művészről. így lesz a bennünket kísérő szálakból fonál. János vitéz, aki kalandokon, veszedelmeken keresztül vándorol, hogy diadalra jusson, a magyar nemzet szimbóluma : hiszen Árpád is országok, hegyek, veszedelmek között hozott bennünket Ázsiából abba az országba, amelyről a költő azt énekelte : itt élned, halnod kell. Nekünk pedig kötelességünk megőrizni. Beszédét így végezte Rákosi : »Soha dögmadarak olyan raja, mint ezúttal, nem rohanta meg a magyart. De a magyar turul ki fog újra tollasodni, a körmei ki fognak élesedni, a csőrét ki fogja köszörülni és ahány ilyen madár jön, saskeselyű és vércse, mind el fogja kergetni és a magyar megmarad a Kárpát szikláin örök időkig. És ezt ünnepelni, tisztelt Uraim, ebben a kis darabban házi körben tisztesség, dicsőség és becsület. Én tehát kérem, ünnepeljünk bátran, felejtsük egy órára mindazt a keservet, amely bennünket megrohant, amely bennünket elborít. Igyunk a nemes művészet kristálypoharából egy frissítő italt és induljunk neki annak a jövendőnek, amelyet senki tőlünk soha el nem vehet. Ezzel végzem szavaimat és a gyászfátyolon keresztül mosolyogva nézem az életet, mert tudom, hogy a jövő, a dicsőség és hatalom ezen a területen nem lehet másé, csak a magyaré«. A beszéd után riadó tuss fogadta Kacsoht, midőn a fenyőágakkal feldíszített karmesteri emelvényen megjelent.82) Az előadás, amelynek egyetlen régi szereplője Fedák Sári volt, a legünnepibb hangulatban folyt le. A közönség a 16 év előtti premier emlékei elfogódottságában gyönyörködött a mű abban a sajátos varázsában, amely a magyar népiélek e költői szellemének szavaiból és zenéjéből árad. Az 500. előadás után a János vitéz még két ünnepet ült a Király Színházban. 1921 október 19-én a 600. előadást, amelyet babérágakkal feldíszített karmesteri pulpitusnál dirigált Kacsoh, utoljára életében. A 650. előadás jubileuma idején Kacsoh nagy betegen az Üj Szent János-kórházban keresett gyógyulást. Amikor súlyos bajában egy-egy világos percének örülhetett, a kórház kertjében violát és kökörcsint szedett és azt bokrétába kötve küldte el a 650. előadásra Fedáknak.83) A Király Színházban a János vitéz összesen 689-szer került előadásra. Mikor Beöthy László a Király Színház igazgatásától megvált, itt többé nem adták elő.
