A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1941
Koch Lajos: Kacsoh Pongrác »János vitéz«-e - Adalék a budapesti színjátszás történetéhez
167 a János vitézt a bécsi előadás számára Márkus László által tervezett új kiállításban.81) A színpad közepén nagy transparensen égő 400-as szám olyan számot koszorúzott, amely a magyar színlapon eddig egyedülálló és az öröm annál dicsőségesebb, mert ez a siker lelkében, érzésében tisztán magyar darabé volt. A világháború folyamán a János vitéz vonzóereje újból megnőtt. A nagy háború dúlásában a közönségnek kellett az, ami izig-vérig magyar. Az első háborús évben 27-szer adták a darabot, a második háborús évtől minden második héten műsorra kellett tűzni. Esténkint nagyobbrészt katonaközönség töltötte meg a színházat és akik szabadságon vagy átutazóban voltak Pesten, szívesen felhasználták az alkalmat, hogy a szép darabot megnézzék. A háború után bekövetkezett forradalmi idők nem kedveztek a János vitéz nemzeties beállítottságának. A János vitéz volt az első darab, amelyet a proletár- diktatúra kitörését követő napon a közoktatásügyi népbiztos letiltott a műsorról. A nemzeti érzés újjáébredése azonban parancsoló szükséggé tette a magyar vértől lüktető daljáték színpadra állítását. A János vitéznek vissza kellett jönnie abban az időben, amikor különösen szükség volt a magyar faji öntudat ápolására. A háború és a forradalmak utáni sivár, vigasztalan jelenben a magyar lélek reneszánszát élte. Űjra felhangzott a János vitéz, amelyben a magyar nép gondolkodása, szíve- lelke, zenéje, duzzadó ereje az eltiporhatatlan élet örök zálogaként csillan fel. 1919 december 19-én újították fel a Király Színházban. Zsúfolt nézőtér várta az előadást. Kivételes színházi ünnepek forró hangulatában zajlott le. A János vitéz ekkor ismét a közönség lelki szükségletévé vált és 1920 március 11-ig, 84 előadáson át maradt műsoron. Ebben a ciklusban zajlott le 1920 január 22-én az 500. előadás. Ez az ünnepi esemény azokba a szomorú napokba világított bele, amelyekben a kegyetlen békefeltételekről és Magyarország megcsonkításáról értesült az ország. A János vitéz jubileumainak politikai eseményei között ez a legszomorúbb. Az 500-as szám nem pusztán színházi eseményt jelentett, hanem a magyar faji művészet diadalát is, midőn ezer csapással sújtott nemzeti létünket fenyegették a kultúra nevében. A jubileumi estre fényes díszt öltött a Király Színház. Pompázott a nemzeti színtől. A nézőtér óriási örökzöld koszorú. Hatalmas háromszínű lobogók és girlandok csüngtek alá, köröskörül minden piros, fehér, zöld színben ragyogott. A páholyok peremén a vármegyék címerei, az idegen kézen levők gyászfátyollal letakarva. A földszinten és a páholyokban meghívott vendégek voltak. Közéletünk jelesei, az irodalmi társaságok és társadalmunk díszbeöltözött kitűnőségei. A Himnusz után Rákosi Jenő, a magyar újságírás érdemes vezére állt ki a színpadra. Gyönyörű beszéddel vezette be az előadást és megteremtette az ünnepi alkalomra és a megpróbáltatásokkal teli idők komolyságához méltó emelkedett hangulatot. Rákosi arról beszélt, hogy illik-e az országos gyász közepette ünnepet ülni. Igen. Azokhoz hasonlítunk, akik az éj sötétjében az eltévedt vándort keresik. Fáklyát gyújtanak, de nem azért, hogy gyenge fényénél a homályt eloszlassák, hanem hogy a tévelygőnek az utat megmutassák. Ilyen vigasztaló fényt jelez a mai ünnep, amelynek megvan a művészi jelentősége. Midőn a modern színpad odaadta magát a könnyűvérü operettnek, akkor e színpadon e műben szép, szerény leánykaként jelentkezett a magyar múzsa, a magyar géniusz. Eredeti magyarságával győzött és az úrrá lett idegen szellemet elűzte. E művészi győzelem korának kell a mai szomorú időkben vigaszul szolgálni. Száz év előtt még nem is volt magyar színművészet. Ma pedig már olyan ünnepet ülünk, amilyent a világon keveset ültek. Egy kultúra, amely ilyen rövid idő alatt ilyen nagy utat tett meg, a jövőben is megtalálja a maga útját. Ez a játék hozta meg a bizonyítékát, hogy csak a testet lehet megölni, a lelket nem, csupán az országot lehet megsemmisíteni,
