A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1941
Koch Lajos: Kacsoh Pongrác »János vitéz«-e - Adalék a budapesti színjátszás történetéhez
155 Iluskának, akiről lefoszlik a tündérköntös és egyszerű parasztruhában Jancsi után indul. Tündérország pedig elsüllyed. Változás. Űjra a faluban vagyunk. Egymás kezét fogva érkeznek vissza Jancsi és Iluska. Utánuk Bagó. A szerelmesek bemennek a házba. Bagó a kerítésre akasztja a francia királytól kapott kincset, leteríti subáját a földre, letelepszik, előveszi furulyáját és bánatosan játszik rajta. A mesének vége. Vannak az ember életében pillanatok, amelyekre változatlanul világosan visszaemlékszik, még késő öregségében is. Ilyen emléket hordoz magában mindenki, aki valaha a János vitéz zenéjét hallgatta. Soha olyan könnyen és oly rövid idő alatt zene közkinccsé nem lett, mint a János vitézé. Szinte cinizmusnak látszik analizálni ezt a zenét. Évtizedek távlatában is a maga pompázó üdeségében virul. Csaknem olyan hiábavaló munka, mint a szirmok szétszaggatásával elemezni a virágot, honnan árad illata. Illatosabb lesz-e a virág azáltal, ha megtudjuk, milyen szénvegyületeket rejt a szirmok sejtjeinek protoplazmája? A zeneszerző, akit Bakonyi a János vitéz muzsikájához keresett és megtalált, zsenialitása Petőfiéhez volt hasonló. Mindazt a sok színt, ragyogást, mélységet, illatot, amely Petőfi költeményéből árad, sikerült Kacsohnak a zenében érzékeltetni. A virágos mezőn járt, ahol válogatás nélkül tépte halomra és fonta koszorúba a magyar mező legszebb virágait. Minden zenei megnyilatkozásában kiterült egy darab költészet, ami a hallgatóságot édes illúziókba ringatta. Az a boldog ábránd volt Kacsoh lelkében, ami Petőfiében ; a rét, a virágillat, a szellő, a daloló madárka, a zümmögő méhecske, a patak csobogása, a tavaszi lombok suso- gása tiindöklik a hangok e csodálatos világában. Midőn valósággá vált, keresztül- kasul járta mindenki szívét-lelkét. Kacsoh istenáldotta poéta volt. Azokat a rügyeket, amelyeket a különleges erdélyi levegőben és az Alföldön töltött éveiben szakított a magyar dal fájáról, átoltotta a maga leikébe és bensőséges, tiszta lírában hajtottak pompás és színes virágokat. Dalai nem mesterséges elgondolások, hanem szívből és lélekből törnek elő. Soha a magyar nép érzéseit, örömét, bánatát ilyen hangon nem tolmácsolta senki. Valódi hamisítatlan alföldi levegőt szívunk magunkba e zenében. Szerzője finom hallással figyelte meg az Alföld életét és a magyar néplélek megmozdulásait. Amit megfigyelt, arról hűségesen beszámol, oly meleg színekkel festi, hogy meghat, felvidít, lebilincsel és fölemel bennünket. A János vitéz zenéje abból az ifjúsági darabból fejlődött szabályos daljátékká, amelyet Kacsoh, mint a Málnai-féle leánynevelőintézet tanára, a növendékek számára írt, a Csipkerózsából. Ebben a kis apróságban olyan kincsek rejtőztek, amelyekben a magyar fajiság egész hevével gyújtott. Ez a muzsika mentes volt a cigányzene ornamentikájától, minden színpadias dagály nélkül vert gyökeret, egyszerűen és kedvesen. Kacsoh okos ember volt, képzett és művelt zenész. Tisztában volt azzal, hogy a János vitézhez nem lehet nagy polifónikus hatásokra felépített zenét komponálni. A János vitéz szövegkönyvéhez mérten le kellett szállni a közönség értelmi fokához és mennél naivabb, egyszerűbb dalocskákat írni. Rutinos, de invencióban megkopott zeneszerző a János vitéz muzsikáját nem alkothatta volna meg. A János vitéz a fiatalság örök költeménye. Fiatalember, új ember kellett, a Parsifal »balga szentjé«-nek kellett eljönnie, hogy lelke tiszta üdeségében írja meg ezeket a szívből fakadt dallamokat. Magyar lélek, ösztönösen, de vakmerő bátorsággal alkotó szív költötte ezt a zenét és megdöntötte azt a nagyképű, értelmetlen fölényü elméletet, amely a magyar muzsika színpadi alkalmatlanságát bizonyította. Kacsohnak sikerült ösvényt vágni a magyar zene e töretlen útjába. Azóta kényelmesen járható országúttá szélesült.
