A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1939
Kelényi B. Ottó: Egy magyar humanista glosszáí Erasmus Adagia-jához
132 felveszi a Magyar Nyelvtörténeti Szótár.207) A besztercei szószedet208) 25. szava: vow. A Pelei által közölt alakban nem található. Temo = rúd (p. 97.) ismeri a Magyar Nyelvtörténeti 209) és a Magyar Oklevél210) szótár. A Gyöngyösi szótártöredékek 211) 4002. szava. A Pelei által közölt és itt bemutatott magyar nyelvű szólamoknak és szavaknak az egykorú nyelvemlékekkel való egybevetése hálás feladatnak látszik. Ennek a munkának elvégzése a késó'bbi kutatás feladata lesz. Van a Pelei által közölt latin szólamok között néhány, amely arra engednek következtetni, hogy Pelei bár a szólamokat latin nyelven írtaTe, eszébe jutottak a latinnak megfelelő' magyar szólamok is. Ezek a közlések tehát mintegy átmeneti formát képviselnek a latin és magyar nyelvű szólamok között. Erre gondolunk a »Qui non laborat non manducet« közmondásnál, amelyhez Pelei hozzáfűzte: »Hoc dicto Pauli Monachi utuntur« és hozzágondolta bizonyára a magyar szöveget is : aki nem dolgozik, ne is egyék. (p. 6.) Az »Aliena iacis« című adagiumhoz a következő megjegyzést fűzi: »Extat etiam apud nos Hungaros proverbium vulgare et prope rusticanum, at verum. Bos arat avenam et equus comedet.« (p. 55.) A »Domus arnica, domus optima« közmondáshoz ez a megjegyzése: »Nos vulgo dicimus propria domus praevalet aurum.« (p. 204.) Végre a »Praestat uni malo obnoxium esse quam duobus« közmondást így magyarázza : »nos vulgo dicimus inter duo mala minus malum eligendum.« (p. 245.) Kitekintés. Végigtekintve a Pelei jegyzeteihez közölt értelmezéseknek kísérletein, lemondunk arról, hogy a magyarázatokat véglegesnek tekintsük. Nemcsak azért, mert számos kérdést kénytelenek voltunk nyitva hagyni. A lélek fejlődésében ugyanis éppen úgy, mint a történelem eleven folyamatában minden mindennel összefügg és így a lélektanilag lehetséges magyarázatoknak számos lehetőségével állunk szemben. Éppen azért megelégszünk csupán azzal az eredménnyel, hogy a jellegzetes és ténybeli közléseket és az ezekből folyó megállapításokat egymás mellé helyezzük. Thienemann a Mohács előtti nemzedék szellemi arculatát vizsgálva212) hajótörött emberekre talál, akik a közéletből a bölcs megnyugvásával menekülnek és ott szemlélődnek a világ folyásán. A visszavonulás azonban nem mindig a lélek mélységeibe való elvonulás eredménye és nem is a bölcseségé. Lehet ez a csalódások kényszerű következménye, amelyben a lélek szárnyai már megkopnak és amelynél nincs már éltető remény, sem pedig felemelő lelkesedés. Aki életét a hiúságok keresésére állította be és reményeiben csalatkozik, hajlamos a hibák forrását másokban keresni. A szükséges alázat hiányában nem ismerik el, hogy minden amire épített, csak hiúság, a »litterae« és az »eloquentia«, melyeket eszközökül akar felhasználni sem lehettek segítségére, mert hibás volt a kiindulás. Az ész és tudás világossága elhomályosul, ha hiányzik az »initium sapientiae«. Peleit a fájdalom és szenvedés nem tanította alázatra és szeretetre, a sors megpróbáltatásaival szemben. Mert nem volt meg benne a keresztényi alázat, amely egyedül teheti a halandót méltóvá arra, hogy a tudás felelősségét felismerje.
