A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1939
Kelényi B. Ottó: Egy magyar humanista glosszáí Erasmus Adagia-jához
52 a példázatoknak volt a kidolgozása, amelyeket az Adagia tökéletesítésére szánt- szóképek, szólások, példázatok, biblikus jelképek (allegóriák). Mindez hasonló módon van tárgyalva. Élete végén egy hasonló mozaikot adott ki szellemes anekdotákból, találó szavakból és az ókori bölcsek tetteiből. Ez az Apophtegmata. Ezekhez járulnak hasonlóan kincseskamraszerűen felhalmozott inkább grammatikai tárgyú dolgozatai: a kifejezések teljességéről, (De copia verborum ac rerum), a levélírásról, hogy kisebb jelentőségű ily munkáiról ne is tegyünk említést. Számos görög író latin fordításával Erasmus azoknak, akik nem akartak, vagy nem tudtak a klasszikus ókor egész területén tájékozódni, a kilátást hozzáférhetővé tette. És hogy példákkal is igazolja, hogy az ő munkái által nyert felkészültség segítségével mily eredményre lehet jutni, erre utánozhatatlan mintát adott párbeszédeiben, a Colloquiában, amihez még hozzá vehetjük majdnem áttekinthetetlen levelezésének folyamát, amely napról-napra áradt tollából. Ez együtt jelentette a XVI. századnak mindazt, ami minőségi és mennyiségi szempontból az antik világból hozzáférhető volt. Hogy modern kifejezéssel éljünk : föltárta az antik világ teljes áruházát oly módon, hogy abban részletre is volt kapható. Mindenki azt vehette Erasmustól, ami ízlésének megfelelt. Mindenki megtalált itt mindent, mesteri kiválasztásban. Az Adagia indexét is maga készítette, hogy használatát ezáltal is megkönnyítse. A skolasztika tudós világában csak azok jutottak szóhoz, akik a gondolkodás technikáját és a kifejezés formáit minden részletében ismerték és akik a bibliatudomány, a logika és a filozófia műveltségében részesültek. így a skolasztika kifejezésmódja és a köznyelv között széles hasadék tátongott. Petrarca óta a humanizmus a bizonyítás szigorú szillogisztikus épülete helyébe az antik szabad és vonzóbb szólások csábítóbb formáját állította. Ezáltal a tudományos nyelvet a mindennapi élet természetes kifejezésmódjához hozta közelebb és noha továbbra is a latin nyelvet használta, a népnyelvet is magához emelte. Ennek a formának gazdagságát sehol sem találhatjuk meg oly bőségben, mint Erasmusnál. Azt a nagy életbölcseséget és az erkölcsi tanítások tömegét, amelyeket mind az ókor vitathatatlanul nagy tekintélyeiből hordott össze, oly megnyerő és könnyű stílusban tálalta fel, amelynek titkát egyedül ő ismerte. A reneszánsz szellemének egyik legfontosabb ismertetőjele a gátlásnélküli vágy a realitások iránt Erasmus műveiben nyilvánul meg leginkább. Föltehető a kérdés, vájjon Erasmus és társai mint a képzés iránymutatói nem voltak-e téves úton? Igazság volt-e, amit ők követtek? Nem volt-e végzetes tévedés az ő gőgös latinságuk? E kérdések egyszersmind az emberi kultúra történetének fontos kérdései. A mai olvasó, aki az Adagiat és Apophtegmatat azzal a szándékkal veszi kezébe, hogy annak szellemében elmélyedjen és hogy abból saját életét gazdagítsa (mert ebből a célból írták őket és ebben rejlik értékük), hamarosan arra a meggyőződésre jut, hogy a mai kor emberétől a szigorú filológiai vagy történeti összefüggéseken kívül ezek az antik világ ismeretlen alakjairól szóló végnélküli apró történetek már nagyon távol állnak. A frigiaiakról, máskor a tesszáliaiakról, ismét máskor latin és görög bölcsekről közölt elmés apróságok bennünket kétségtelenül már csak távolról érdekelnek. Sőt a mai kételkedő azt hiszi, hogy mindez tulajdonképen Erasmus kortársait sem érdekelte, hiszen a XVI. század erőteljes vonásokból összetett korszaka nem a klasszikus kifejezésmódok és mozdulatok jegyében folyt le és annak hordozói nem ókori életnyilvánulások és érdekek között éltek. A XVI. század embere nem frigiaiakból, vagy Agesilausokból és Dioni-
