A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1939
Kelényi B. Ottó: Egy magyar humanista glosszáí Erasmus Adagia-jához
53 siusokból állott. Erasmus és tanítványai mindezekkel tulajdonképen koruk idején kívül álló szellemi világot alkottak. Kérdés azonban, hogy az idő elment-e felettük. Ez az a kérdés, amely összefügg egy másik problémával, hogy vájjon milyen volt a humanizmus valódi hatása a világ képének kialakításában. Mert hiszen kétségtelen, hogy Erasmus és tanítványai a képzés nemzetközi jellegét a legteljesebb mértékben megerősítették. Azt a jelleget, amely hála a latin nyelvnek és az egyháznak, az egész középkoron át megmaradt. De ha arra gondoltak, hogy a latin nyelvet valóban a mindennapi élet nemzetközi eszközévé képesek tenni, úgy túlbecsülték erejüket. Mert bár érdekes gondolat volt oly nemzetközi környezetben, mint amilyen a párizsi diákvilág volt a latin nyelvet az állandó gyakorlatban oly formában alkalmazni, mint arra a Colloquiorum formulae nyújtott példát, gondolhatott-e Erasmus arra, hogy a következő generáció embere már csak latinul fog beszélni? Kétségtelen, hogy az Erasmus által új életre keltett latin nyelv a nemzetközi szellemi érintkezésben oly egyszerűséget teremtett, amire a római birodalom fölbomlása óta nem volt példa. Nemcsak a papság és az egyes tanultak, hanem a polgári és nemesi társadalom széles rétegei is, akik magukat a nyilvános életre képezték ki, a klasszikus iskolán mentek át és ezáltal lépten- nyomon találkoztak Erasmusszal. Erasmus maga sem érte volna el a latin nélkül a világhírnevet. Mert ahhoz, hogy saját anyanyelvét világnyelvvé tegye, nem volt elég ereje. Rotterdam polgára gondolataiban és kifejezéseiben rejlő erőt hiába kölcsönözte volna saját nemzete nyelvének, ennek segítségével megfigyeléseit, kifejezéseinek gazdagságát és finomságát nem tudta volna visszaadni. Gondoljunk csak arra, miként hangzott volna a Colloquia a XVI. század hollandus nyelvén. Mi történt volna, ha az Adagia klasszikus szólamai helyett saját népnyelvének szólamaiból indult volna ki, mert hiszen ezeket is századok óta használták és szorgalmasan gyűjtötték. Ez a gondolkodás azonban történelemellenes. Nem felelt meg az akkori idők kívánalmainak és annak, amit Erasmus nyújtani tudott. Lélektani szempontból érthető, hogy Erasmus csak latinul írhatott. Finom, szelleme számára a nép nyelve minden elképzelt és valóságos dolgot túl közvetlenné, túl személyessé, túlságosan valósággá tett volna. Szüksége volt a távoli bizonytalanság könnyű fátylára, amit csak a latin nyelv mindent beborító frázisgazdagságával ért el. Borzalmasnak találta volna Rabelais érdességét, vagy Luther paraszti darabos németségét. Erasmusnál az anyanyelvtől való eltávolodás már az írás-olvasás tanulásának napjaival kezdődik meg, szülőhazájától való elidegenedés pedig akkor, amikor a kolostort elhagyta. Hozzájárult ehhez az a csodálatos könnyedség, amellyel a latin nyelvet kezelte. Erasmus, aki magát latinul anyanyelvével egyformán vagy majdnem jobban tudta kifejezni, nem ragaszkodott a hazai röghöz. Volt egy lélektani szempont is, amely őt határozottan elidegenítette Hollandiától. Miután t. i. alkalma volt képességének körvonalait Párisban megismerni, megerősödött benne az az érzés, hogy Hollandia félreismeri őt és bizalmatlan vele szemben. Lehet, hogy meg is volt az oka ennek a meggyőződésnek. Valószínűleg, legalább részben a megsértett önérzet visszahatása. Hollandiában túlságosan sokat tudtak róla. Kicsinek, gyöngének ismerték. Másoknak kellett ott engedelmeskednie, neki, aki mindentől szabadulni akart. Ellenszenve minden korlátozottsággal szemben, a durvaság és mértéktelenség, amellyel ott találkozott, lebecsülő ítéletet váltott ki benne Hollandia iránt. Rendszerint bizonyos mentegető lekicsinyléssel beszél Hollandiáról, de néha mégis felcsendül benne egy-egy rokonszenves hang hazája irányában. Éppen az »auris Batava« adagium magyarázata alkalmával, ahol pedig szabad folyást engedhetett volna iróniájának, ékesszóló