A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1934
Koch Lajos : Matlekovits Sándorné-Szuk Róza naplója (A Fővárosi Könyvtár Bq 927/38. sz. kézirata)
101 fel Pesten, midőn híre Bécsbe is eljut, ahol a legnevesebb kritikusok (Ludwig Speidel és Eduard Hanslick) állapítják meg róla, hogy művészete a Servaisével, a Piattiéval és a Hausmannéval, tehát kora legnagyobb gordonkásaiéval, egyenrangú. Kristálytiszta játéka folytán a legnagyobbak sorába emelkedett. Technikája bámulatosan kidolgozott, futamai gyöngyözőek, minden nehézséget legyőz. Midőn Erkel Gyulával, ki nagyszerű zongorista volt, egyszer Mendelssohn ű-dur szonátáját játsza, a finálét oly gyors tempóban veszik, hogy a közönség elhül az ámulattól. Technikájával azonban okosan bánik, nem ragadtatja el magát túlzásokra s mindig csak eszköznek használja fel művészi céljai érdekében. Sohasem követ el virtuózi túlzást s a technikai adottságot kizárólagosan és maradéktalanul az előadandó mű szolgálatában érvényesíti. így azután az előadott mű és a művész eggyé forrnak. Az előadott művet abszolút objektivitással interpretálja. Teljesen beleéli magát a műbe (hogy félre ne érttessünk : most már a felnőtt Szűk Rózáról beszélünk), nagy zenei intelligenciája folytán felfogása mindig helyes, előadása tiszta és világos, bensőséges és érzésteljes. Szűk Róza nagy virtuóz is volt, kit kritikusai méltán nevezték kora egyik legnagyobb művészének. Technikája felülmúlhatatlan volt, legatója szélesen ívelő, staccatója pedig olyan szép és tiszta, hogy a kitűnő bécsi gordonkások (köztük Schlesinger Károly is) kijelentik, hogy Servaisen kívül még nem hallottak senkit, akinek ilyen staccato játéka lenne. (Ehelyütt megjegyezzük, hogy Servaist korában [1807—1866] a gordonka Paganinijének nevezték, ki annyira fejlesztette a gordonka technikáját, hogy már szinte nem volt rá mód annak fokozására.) Nagyszerű technikájával állandóan tudott új és nagy hatásokat elérni. Előadásának nemes, előkelő hangjával képes volt az érzelmek egész skálájának összes hangjait megszólaltatni. Jellemvonása a formai tökély és előadásának szellemességével s ötletességével mindig ébren tudta tartani hallgatóságának érdeklődését. Midőn Szűk Róza párisi nyilvános hangversenyét tartotta, a hangverseny után hozzálépett egy öreg úr s játékát magasztalva elmondotta neki, hogy harminc éve a párisi nagyopera zeneigazgatója, sok zenét hallott életében, maga is gordonkázik, de így játszani még sohasem hallott ; hogy egy fiatal hölgy ilyen tökéletességgel, tisztán, ilyen technikával és felfogással tudjon csellózni, azt nem hitte volna. Szűk Róza valóban száz- százalékos művésznő volt és csak azt az egyet sajnálhatjuk, hogy művészi pályáját olyan fiatalon hagyta abba. Ha valamilyen szellemi alkotás kerül a kezünkbe, annak megismerése után önkéntelenül felmerül az a gondolat, hogy milyen is lehet az ember, ki a művet létrehozta. Legkönnyebb a dolgunk akkor, ha ez a szellemi termék valamely memoár vagy napló, mert a memoár- vagy naplóíró azokat az eseményeket írja le, amelyeket átélt, amelyeknek szem- vagy fültanuja volt. A naplóírás egyik legelterjedtebb formája a nevezetes tettek, események és benyomások rendszeres följegyzése. A följegyzések értékük szempontjából lehetnek életrajzi, történelmi vagy kultúrtörténeti jelentőségűek. A följegyzések rendszerint pontosabbak és megbízhatóbbak, mint az önéletrajzéi, melyeknél mindig bizonyos kritikát kell gyakorolnunk, miután az önéletrajzíró elmúlt eseményekre emlékezik vissza, melyek emlékezetében gyakran elmosódtak már, azonkívül az önéletrajz belső eseményeket kutat, a külső történet csak annyiból érdekli, amennyiben az szerzőjére hatott, ezzel szemben a naplóíró rövid időközökben közli a vele történteket, látottakat, bizonyságai közvetlen közeli időpontból származnak, melyeket későbbi hatások, benyomások és nézetek még nem befolyásoltak s nem változtattak meg. Természetesen kritikával a naplóíróval szemben is kell élnünk. Ha adatai megbízhatóak is, az eseményekről közölt véleményeket mindenkor mérlegelnünk kell, mert a véleménynyilvánítások a naplóírás természetéből kifolyólag a pillanat
