A Fővárosi Könyvtár évkönyve 1932
Koch Lajos: Brahms Magyarországon
69 rész ismeretlen. Presto : »Kis szekeres, nagy szekeres, mind elissza, amit keres« című népdal, melyet Rubinstein is feldolgozott, »Fantaisie sur des Mélodies Hongroi- ses«-jében. 20. e-moll. Az allegretto a Galgóci emlékből van és pedig a 2. frisscsárdás, a vivace rész (e-dur) egy szabadságharc korabeli nóta, mely a Két Honvéddal és Csárdás című füzetből való. 21. e-moll. Vivace ismeretlen. A presto rész »Hej cica, cica, cica« vagy »Helyre Kati« címen ismeretes csárdás, melyet Hubay Jenő egyik csárdajelenetében felhasznált. (A megfejtések részben Major Ervin közlései). Sajnos a Magyar táncok második két füzete nem sikerült oly jól, mint az első kettő. A művészi kidolgozás jobb, szellemesebb, de a dallamok nem oly üdék. Brahms azonban épen kidolgozásbeli szépségüknél fogva többre becsülte őket, mint az első tizet. Hanslick a Magyar táncok 3—4. füzetéről így ír : »Ezekben a táncokban Brahms valóságos csodát művel az összhangosítást és ritmizálást illetőleg. Művészete magasan túlszárnyalja e népdalok ismeretlen szerzőit. Csak akkor tudnánk különbséget tenni, ha ugyanezen nyersanyagot egy másik zeneszerző is elkészítené s látnok, hogy mit hoz ki belőle. Két szám teljesen Brahms- szerzeménye, aki azonban sohasem dicsekedett vele.« A Magyar táncokat Brahms eredetileg zongorára kétkézre tervezte és Schumann Klára 1858-ban mint ilyet ad elő közülük néhány számot Düsseldorfban. Később Brahms meggondolta a dolgot, átdolgozta őket zongorára négykézre s mint ilyenek jelentek meg két-két füzetben 1869-ben és 1880-ban a berlini Simrock cégnél. 1873-ban három számot (1., 3., 10.) hangszerel, amelyeket mindenütt nagy sikerrel játszottak, először a lipcsei Gewandhausban, 1874 februárjában. Erről a bemutatóról így ír Schumann Klára Hermann Levynek : Lipcsében hallottam három Magyar táncot, zenekarra, Brahms vezénylésével. Mintha egy cigánybandát hallottam volna. Üjjongott a szívem egész este. A közönség, mint az északnémet közönség általában, lagymatag (flau) volt, csupán a táncoknál engedett föl. Mindamellett, hogy a hangszerelt számok nagy sikert arattak, sokáig nem tudta magát elhatározni, hogy a partitúrát kiadja s egy Simrockhoz írott levelében azt mondja, hogy sehogysem akar sikerülni az átirat. Hisz ő zongorára négykézre képzelte a táncokat, ha zenekarra akarta volna megírni, akkor másképen tervezte volna őket meg. Ma a kilencedik szám kivételével mind hangszerelve van. 1872-ben Brahms átdolgozta őket zongorára kétkézre, Joachim pedig hegedű-zongorára s ebben a két formában járták be az egész világot. Az a plágiumvád, mely Brahms ellen indult, lassan elcsöndesedett, csak Brahms halála után újította fel Otto Neitzel, a »Kölnische Zeitung« zenereferense. A Kölnische Zeitung 1897 április 12-én megjelent hangversenytudósításában Neitzel megvádolja a halott Brahmsot, hogy Magyar táncai címlapjára a »zongorára alkalmazta« szót, csak később és nem egészen önszántából nyomták rá. Brahms kiadója, Simrock, »Zur Abwehr«. Johannes Brahms und Die »Ungarischen Tänze« címen 1897-ben egy röpiratot adott ki, amelyben megvédi Brahms emlékét és megcáfolja Neitzel vádjait. Brahms további kamarazenéjében zongoranégyesei közül az op. 25. g-moll, op. 26. a-dur, valamint az op. 60. c-moll zongoranégyesének van magyaros témája. A g-moll zongoranégyest 1856-ban írta. E mű egyike Brahms legpompásabb, legfrissebb alkotásainak. Brahms egész fiatalsága benne van. Minden egyszerűsége mellett végtelenül szellemes alkotás, tele nagyszerű ötletekkel. Ezt a művet a korabeli kritikusok nagy tetszéssel fogadták. Kretzschmar azt írja róla, hogy aki ezt a művet analizálni akarja, az csak versben teheti meg. A mű alapvonása patetikus, telítve romantikával. Mind a négy tétele rendkívül hatásos. Az első tétel erőteljesen indul, a második bájos intermezzo, a harmadik finoman alkotott andante, bennünket
