A Fővárosi Könyvtár értesítője 1910
1910 / 3. szám - Apró közlemények
403 hírek és közlések 404 Sajnos, ebben sincs köszönet. Értékes adat ugyan, hogy bár 928-80 K ára könyvvel gyarapodott az ifjúsági könyvtár, az iskola 390 növendéke közül mégis összesen 278 tanuló olvasott összesen 302 müvet. Egy növendékre tehát egy mű sem jut egész évben (pontosan 0'77), és a kikölcsönzés egy-egy esete nem kevesebb, mint 3 K 07 fillérjébe került a városnak, amennyiért akár ajándékba adhatná a gyermekeknek a könyveket és még olcsóbban jönne ki. Hogy a tanárok olvastak-e valamit és mennyit, arról a jelentés nem szól. Közli ez a jelentés a két könyvtár jegyzékét is. Kétségbeejtő iráshibákon kívül (pl. Hermann helyett Stermann, Cahlenteorie, Grundformall, stb. stb.) ilyen szerzőneveket találunk: Achile—Pór, ami azt akarja jelenteni: Loria Achille, fordította Pór Ödön; Charlotte—Schwimmer (helyesen : Perkins-Gilman Charlotte, fordította Schwimmer Rózsa); Lester— Dienes (helyesen: Ward Lester F., ford. Dienes Valéria), stb. stb. Kiváncsiak vagyunk, hogyan találják meg ebben a könyvtárban a kívánt könyveket? Mindezt nem azért pécéztük ki, hogy bárkinek is kellemetlenkedjünk. Csak arra akartunk újabb bizonyítékot nyújtani, hogy talán mégsem „a tanári kar lebecsülése“ mozgat, amikor az iskolákat a községi nyilvános könyvtárból akarjuk jó olvasmánynyal ellátni, hanem egyedül és kizárólag a főváros közműveltségének és közoktatásának érdeke. Központosítás a könyvtárügy terén. Az iskolai könyvtárak ügye nemcsak nálunk aktuális és az a szempont, mellyel Németországban lanszirozzák a centralizáció gondolatát, ugyanaz, mint amelyet az Emlékiratban hangoztattunk: a gazdaságosság elvének bevitelét a könyvtárak egyetemébe. Az ok pedig, mely ezt a gondolatot szükségszerűen előtérbe nyomta — tiszta és világos ügy — gazdasági ok volt. A porosz egyetemi könyvtárak és a berlini Königliche Bibliothek behozták a kölcsöndíjat, mert a rendelkezésükre álló nagy pénzbeli erőkkel sem bírnak lépést tartani a könyvtermeléssel. Ez a terv újra vitákat idézett föl, s ebbe a vitába kapcsolta bele Hugo Otto Zimmer, a dortmundi Wilhelm-Auguste- Viktoria Bücherei könyvtárosa, a centralizációnak s s a munkamegosztásnak a gondolatát, mint olyanokat, amelyek sokkal gyökeresebben segítenének a könyvtárbüdzsék bajain, — ha nem is volna pillanatnyi hatásuk — mint a könyvfogyasztók megadóztatása. Zimmer egy korábbi Umschau-beli cikkében dr. Arend Buchholz-ot, a berlini városi könyvtárak igazgatóját idézi, aki régebben már érintette volt ezt a kérdést. Buchholz akkor ezeket írta: „A nyilvános használatból egészen ki vannak zárva a városi gimnáziumok, reáliskolák és felsőbb leányiskolák tudományos könyvtárai. Van belőlük 38 és a fenntartásuk költsége 26.910 M. évente, amiből 5110 M. a könyvtárak vezetőinek pótléka. E könyvtárak feladata nem egyedül az, hogy a nélkülözhetetlen enciklopédiái munkákkal, szótárakkal, klasz- szikusokkal és klasszikusok kommentáraival szolgálják a tanítást, hanem hogy tudományos munkássághoz is segédeszközöket nyújtsanak. Az első célnak bőven megfelelnek, a másodiknak csak igen tökéletlen módon.“ A Volksbildungsarchiv-ban *) Zimmer már határozottabban fogalmazza meg álláspontját az iskolai könyvtárak és a tudományos és népkönyvtárak és egyesületi könyvtárakkal szemben követendő helyes politikáról: „Alapítanak könyvtárakat és szanaszét rendeznek be olvasótermeket és nagy könyvtárak fiókjait, városi-, magán- és alapítványi pénzekből; általában mégsem dolgoznak úgy, ahogy ezt mindenekelőtt gazdasági elvek megkívánnák. Miért tűrnek egyes városok az iskoláknál még mindig tantestületi könyvtárakat? Miért van a városi hatóság egyes ágainak külön könyvtára ? Vagy miért áll némely városban egy úgynevezett tudományos könyvtár mellett még külön városi könyvtár és még külön népkönyvtár? És aztán az egyesületek könyvtárpolitikája! Van az iparegyesületnek könyvtára, a közművelődési egyesületnek, a kereskedelmi testületnek, a tanítóegyesületnek, a lelkészegyesületnek, a zeneegyletnek és a nőegyletnek és í. t. és í. t. Ipari vidékeken nagy gyárak és cégek is fönntartanak külön szakkönyvtárakat és egyes nagy szakszervezetek is nagy összegeket adnak ki könyvtárakra; egész jól megfigyelhetjük, hogy mihelyt némely kis egyesület valamelyest erősebben áll a lábán, már könyvtárat szervez a tagjainak, legyenek azok még oly kicsinyek. Ide kell beékelni a modern reformot. Az legyen a cél, hogy a könyv- állományok az egyes városokban centralizáltassanak, hogy egy helyről és módon mindegyik hozzáférhető legyen. Sőt odáig kell menni, hogy egy városban semelyik nyilvános könyvtárban se szerezzenek be könyvet, mielőtt a központ értesítve nincs, mielőtt bizonyosnémű helybenhagyást vagy véleményt a könyvtár nem kapott. Ilyenfajta tervszerű centralizáció azonban mindaddig nem lehetséges, míg élesen elválasztják a tudományos könyvtárakat a népkönyvtáraktól, amíg egy városban önálló tudományos könyvtár van népkönyvtár mellett. Csak egységes könyvtáraknak szabad lenniök a jövőben, melyek egyformán látják el a korábbi tudományos és népkönyvtárak feladatait. Ez az egyesítése a két feladatnak mindössze csak technikai kérdés és ez meg van oldva. Számszerűen mutatható ki, mennyi pénzt tékozol- nak ma el a könyvanyag gazdaságtalan elosztásával és nem is csoda, ha újra meg újra panaszkodnak, hogy a költségvetés szűk. Itt kell, hogy kezdődjék a reform, máskülönben a kölcsöndíj behozásával sem fogunk eleget tenni a könyvtárak modern fejlődésének.“ *) Bd. I. H. 2/3. 1910.
