MAGYAR UMBRIA 1944. július- 1946. december

A magyar nép ősvallása. — Fr. László Lénárd II. é. t

Az ősmagyarok nagy gondot fordítottak a házastárs megválasztására. Miután a házasulandó kiszemelte élete párját, a két család mind gyakrabban kereste egymással a kapcsolatot, bár a házasságkötésről még nem esett szó közöttük. Az ősmagyarok hittek a szavak varázserejében, ezért mikor a házasulandók találkoztak, a család többi tagjai különféle „mágikus erejű" szerelmi dalokat énekeltek. Ezek közül a dalocskák közül némelyek még ma is ismeretesek. Ilyenek: „Adjon Isten csendes esőt, mossa össze mind a kettőt. .." Vagy nézzünk egy másikat, azt, amelyik még közelebb áll a titokzatos varázslásokhoz: „Szita, szita péntek, szerelem-csütörtök, dob szerda ..." Amint látjuk, ebben a dalocskában a napokat nem a hét elejéről, hanem a hét végéről kezdve, fordított sorrendben számlálják. Ez a megfordítás jellemző sajátsága a sámánok ráolvasással való gyógyításának és egyéb varázslatainak. A szita és a dob pedig általánosan használt sámáni varázseszköz .. . Miután a jövendőbeli házaspár már megtalálta egymást, megkezdődnek a tulaj donképeni házassági szertartások. Ezeknek a legkezdete a háztűznézés. Vizsgáljuk csak a szó értelmét. Mikor a kérők a lányosházhoz mennek, első dolguk, hogy „megnézik" a családi tűzhelyet, s kérik a tűzben lakó ősök szellemét, hogy segítse őket a lány szüleivel való megegyezésben. A menyasszonyt ugyanis szabályszerűen meg kell venni, az árát pedig lefizetni hiánytalanul a leány szüleinek. (Vőlegény = vevő legény.) Midőn a megegyezés megtörtént, a kérők a jövendő arától tüzet és vizet kérnek. Azután a menyasszonyt szekéren viszik a vőlegény sátorához. Űtközben a szekérről szalmát szórnak, s a kísérők a szalmát meggyújtják. Hasonlóképen, mikor a vőlegény sátorához érnek, szalmából tüzet raknak, s azt körültáncolják, átugrálják. Alkonyatkor pedig a menyasszonyt a falu végére viszik, ahol ez a tűztánc újra megismétlődik. Itt azonban a menyasszony már futással menekül a „pörzsöléstől" ... Hazatérve a sátorba vagy házba belépő menyasszonyt megfüstölik, kötényébe búzát szórnak, lábai elé pedig bort öntenek. Ezek a szertartások is — mint általában ősvallásunk minden szertartása — azt a célt szolgálják, hogy kieszközöljék az Isten és a szellemek jóindulatát, és leesdjék Isten „áldását" az új párra. Az említett szertartások után nagy „áldomás" következik, erről azonban nem emlékezünk meg, mert semmiféle vallási szertartással nincs egybekötve. Nagy szerepe van az ősmagyarok életében az eskü szertartásának is. Ezen szertartás lényege abban áll, hogy az eskütevők felsebzik karjukat, vérüket egy közös, csupán ezt a célt szolgáló szent edényben felfogják, és miután elmondták az eskü szövegét, az Isten és minden szellemek haragját kérve az eskü megszegőire, isznak a vérből. Ezáltal szinte egy testté lesznek. A magyar inkább meghal, mintsemhogy megszegje esküjét. .. Ilyen esküt, illetve esküvel pecsételt szerződést kötöttek a törzsfők Árpád fejedelemmé-választásakor. Mielőtt a temetés szertartásairól beszélnénk, meg kell emlékeznünk néhány szóban a betegségek gyógyításáról. MáT említettem, hogy őseink minden betegséget a lélekkel, a rossz szellemek ártó hatalmával vagy gonosz emberek rontó erejével hoztak kapcsolatba. így hát természetes, hogy a betegségeket a lélekre való ráhatással, illetve a rontó démonok