MAGYAR UMBRIA 1944. július- 1946. december

A magyar nép ősvallása. — Fr. László Lénárd II. é. t

erejének megtörésével igyekeztek gyógyítani. A gyógyítást rendszerint a sámánok végezték ráolvasással és különféle varázseszközök vagy hangszerek használatával. Ezt, ha más forrásból nem is tudnánk bizonyítani, könnyűszerrel kikövetkeztethetjük a ma is közszájon forgó kis gyermekdalból: „Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad . . ? Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja, síppal, dobbal, nádi hegedűvel. . " Több rendelkezésre álló forrásból megállapíthatjuk, hogy a fenti dalocskában említett madarak az ősmagyarok lélekmadarai közül valók. .. Ez bizonyítja, hogy a betegséget a lélekre való ráhatással gyógyították, az említett eszközök pedig, a síp, a dob, és a nádi hegedű a sámánok általánosan használt hangszerei, amelyeknek őseink nagy varázserőt tulajdonítottak. Voltak azonban olyan betegségek is, amelyeken már a sámánok sem tudtak segíteni. Halál ellen nincs orvosság — mondja a közmondás. Nézzük hát hogyan vélekedtek őseink a halálról, és ezzel kapcsolatban ismerkedjünk meg a temetési szertartásokkal, valamint azok jelentőségével. Őseink hitték, hogy a világból kimúló egy más világba vándorol, hol ugyan egy újabb, de az evilági élethez hasonló élet örömei, élvezetei várnak reá. A túlvilági életben a családtagok újra összekerülnek, s ott már háborítatlan örök közösségben él a magyar „nagycsalád". Ez a hitük magyarázza meg, hogy nem búslakodtak különösebben senkinek a halálán. Halottaiktól úgy búcsúztak el, mint hosszú útra induló családtagtól szokás. Talán éppen ez az új életbe vetett hit magyarázza meg őseink valágraszóló hősiességét és haláltmegvető bátorságát. Bátrak voltak a harcban, mert hitték, hogy a halál tulaj donképen nem más, mint átköltözés egy boldogabb, békésebb világba ... Ha tehát evilági életét folytatja a halál után az elhúnyt, szüksége van mindazokra az eszközökre, amelyeket földi életében használt. Ezért az élethez szükséges legbecsesebb eszközeit: fegyvereit, lovát, élelmiszereket, szolgáit és feleségét vele együtt a sírba teszik. A szolgák és az asszony megölése ugyan a honfoglalás idején már nem volt szokásban. Ezt bizonyítja az a tény, hogy hazánk területén feltárt honfoglaláskori temetők egyikében sem találtak ilyen közös sírokat. Őseink hitték, hogy a halott csak úgy lesz boldog az új életben, ha evilági tartozásait lerójják, ellenségeit megbosszulják, halálát és emlékezetét az Istennek felajánlják, nemzetsége pedig gyászt ölt. Mindezeknek a követelményeknek igyekeztek is eleget tenni; egyrészt: mert a legaljasabb gaztettnek tartották azt, hogy valakit megakadályozzanak örök boldogságának elérésében, másrészt pedig: féltek a boldogtalan szellem kegyetlen bosszújától. Nézzük most, miként megy végbe a temetés szertartása .. ? A halottat a tűzhely mellé helyezett egymásmellé rakott nyírfakéregre fektetik és megmosdatják. Haját levágják, füleit megmetélik, karizmait felmetszik, bal tenyerén pedig nyilat szúrnak keresztül. Utána a testet az egész faluban körülhordozzák, hogy minden barátjától elbúcsúzhasson. Miután hangos énekszóval elbúcsúztatják a halottat, az előre megásott sírhoz mennek. Őseink rendszerint folyó mellé telepedtek és mindig a folyó túlsó oldalára temették halottaikat, mert hitük szerint az elhúnyt szelleme a vízen nem tud átjönni, s nem háborgatja az élőket. Miután a sírhoz mentek, a halottat minden értékével együtt a sírverembe helyezik. Mint ér-