MAGYAR UMBRIA 1944. július- 1946. december
A magyar nép ősvallása. — Fr. László Lénárd II. é. t
A magyar nép ősvallása I. rész: Őseink Isten-hite és szellemvilága. 1LJËI kereszténység nagy lélekformáló ereje a legteljesebb mértékben rányomta bélyegét a megtérő népek lelkületére, vagy jobbanmondva a saját képére és hasonlatosságára alakította azt. Mégis látnunk kell, hogy maradtak jellegzetességek, megkülönböztető jegyek, amelyek mássá teszik a magyar keresztényt, mássá a franciát, a németet, vagy akármely más keresztény nép fiát. Nem a vallás lényegében van ugyan az eltérés, hanem a lelkület jellegzetes kialakulásában, és a meggyökeresedett vallási szokások megnyilvánulásában. Ezek a megkülönböztető jegyek szinte majdnem minden esetben a pogány mitológiából átmentett ártatlan maradványok. Szokások, melyeknek eredetét alig ismeri valaki, bár — mint majd az alábbiakból kitűnik — nem kis jelentőségük volt ezeknek az egyes népek megtérítésénél. Ha másért nem, már csak ezért sem mondható érdektelennek kissé mélyebbre tekintenünk a múltba, és megismernünk az ősmagyar mitológiát. A keleti népeket jellemzi a mély vallásosság, az Isten, vagy az istenek őszinte tisztelete és hódolatteljes szolgálata. Az ősmagyarság is vallásos nép volt, és vallásosságának legfeltűnőbb sajátossága a többi pogány népek istenismeretétől erősen elütő tisztultabb istenfogalom. Hittek egy legfensőbb lényben, akit már akkor is az Isten névvel neveztek. A magyar nép vallási elgondolása szerint az Égisten oly magasságokban trónolt és olyannyira kívülesett az emberi vágyak és kívánságok körén, hogy hívei sem áldozattal, sem imával nem fordultak Hozzá. Nyelvkutatóink megállapították, hogy az ima ősi finn-ugor szó és valószínűleg egy közvetítő Isten fogalmát jelölte, aki a legfőbb közvetítő szerepét töltötte be az Égisten és a világ között. Amit később az Isten és az ember viszonyáról, valamint az Istennek szentelt áldozatokról mondunk, az mind erre a közvetítő Istenre vonatkoztatandó. Az Isten szó ugyan kezdetben kizárólag csak a legfelsőbb lényre, az Égistenre vonatkozott, de később az Égisten személye a közvetítő szellem személyével szinte egybeolvadt őseink vallási életében. Kialakult bennük az a felfogás, hogy ez a közvetítő szellem nem külön létező valami, hanem az Égisten kiáradása a vüág felé. Az Isten szó jelentéstani története igen homályos, de legelfogadhatóbb az a feltevés, hogy az iráni nyelvekből származik (Isdan). Az ősmagyarok az Isten nevét különböző tulajdonságokat kifejező jelzőkkel ékesítették. Ezek a jelzők a magyar nyelvhasználatban az Isten szóval mintegy összeforrtak és a nép szinte állandóan együtthasználta azokat. Legjellegzetesebb jellemjegyek, melyekkel őseink az Istent illették: „egy Isten", „élő Isten", „teremtő Isten" ... Élesen következtethetünk ezekből a jelzőkből az ősmagyarok lelkivilágára és belső kultúráltságot igénylő tisztultabb istenfogalmára. De nyelvemlékeinkből azt is tudjuk, hogy emberi érzelmeket is tulajdonítanak az Istennek. (Ez a tény is amellett bizonyít, hogy idők folyamán a közvetítő szellem külön léte mindinkább elhomályosult őseink lelkivilágában, ami természetesen azt eredményezte, hogy lélekben egyre közelebb kerültek az Égistenhez.) Kitűnik ez a következő ősmagyar mondásokból: ,.Az Isten is jókedvében teremtette...", vagy: „Az Isten is
