MAGYAR UMBRIA 1944. július- 1946. december

A magyar nép ősvallása. — Fr. László Lénárd II. é. t

örült neki..." „Haragszik az Öregisten" — mondták a mennydörgéskor, a villámlást pedig már akkor is istennyilának nevezték. Nyavalyás ember az, akire az Isten haragszik — mondja az ősmagyar közmondás ... Hittek tehát a haragvó, büntető Istenben, de nem volt előttük ismeretlen a gondviselés Istene sem, mint a továbbiakban látni fogjuk. A gondviselő Istenbe vetett őshit nyomai visszavezethetők egészen nemzetünk elejéig. A Hunornak és Magornak, a magyar és hun nemzet ősatyáinak megjelent csodaszarvast a gondviselő Isten küldte, hogy új, a réginél gazdagabb országba vezesse őket. A magyar és hun nép — őseink hite szerint — az Isten kiválasztott népe. Ezt bizonyítja a Hadisten kardjáról szóló monda is. A hun népnél általánosan elterjedt hit volt az, hogy akit a Hadisten eltűntnek vélt kardjával megjutalmaz, az fog a többi népek fölött uralkodni. A kardot ez az isteni kiválasztás Attilának juttatta, s így lett a hunok fejedelme a világ ura, és a népekre lesújtó, haragvó, Isten ostora. Később a magyarokat ugyancsak az isteni gondviselés vezérli el a hun ősök földjére: Pannóniába. Álmos és Árpád kiválasztása az ősmagyar mondák szerint szintén isteni sugallatra történik. Nemritkán találkozunk Ősi mondáinkban a földönjáró Isteonel, aki ősz, jámbor öreg férfiú alakjában járja a világot, hogy megbüntesse a rosszat és megjutalmazza a jót. Ismét más helyeken öreg pásztor, vagy koldus alakjában személyesíti meg az ősmagyar mondavilág az Istent. Az Isten személyén kívül még gazdag szellemvilággal is megismertet bennünket az ősmagyar mitológia. Elsősorban meg kell itt emlékeznünk az ősök szelleméről. Az ősök tisztelete a legfőbb bizonyítéka annak, hogy az ősmagyarok hittek a lélek halhatatlanságában. Az elhúnytnak evilágban maradó lelke az árnyéklélek, vagy „íz". Ez az ősmagyarok hite szerint mindvégig a hátramaradott család között marad, hogy felfokozott életerejével és a gonosz szellemek fölött is diadalmaskodó hatalmával védelmezze életbenmaradt utódait. Ezek viszont nagy tiszteletben részesítik, és hogy állandóan maguk előtt láthassák, a tűzhely mellé állított Ősbálványban jelölnek ki lakhelyet számára. A tűzhelyen minden nap áldozatot mutattak be az ősök szellemének: az ételből a legjobb falatokat a tűzre vetették. A tűzbe hegyes vassal sohasem nyúltak, nehogy az ott tartózkodó ősök szellemét megsértsék, s azok haragját magukra vonják. Az egyes nagycsaládok vagy nemzetségek elhanyagolt, feledésbe me-' rült ősszellemeiből válnak a rossz-szellemek. Ezek nem kapván meg a nekik kijáró tiszteletet és áldozati eledelt, a hűtlen utódok ellen fordulnak és különféle bajokkal, betegségekkel sújtják azokat. Ezeknek a gonosz szellemeknek annyira lételemükké válik a bosszú, hogy lassan-lassan teljesen azonosulnak a rosszal, és egy-egy betegség, vagy elemi csapás megszemélyesítőivé válnak. Legáltalánosabban ismert rossz-szellemek: az „Ármány", a „Manó", a „Fene", a „Nyavalya", a „Guta", a „Dobroc", stb. Az ősmagyarok az árnyéklélektől megkülönböztetik a tulajdonképeni lelket, amely a totemista hit szerint többnyire valamely lélekmadár alakjában száll fel a túlvilágba, ha ugyan sikerül megmenekülnie a ragadozó démonok üldözéseitől. Volt fogalmuk az ősmagyaroknak a legfőbb rosszról is, amelyet ördög, erdeng, urdung névvel illettek. Őseink az Istent és a jó szellemeket nagy tiszteletben tartották, áldozatokat mutattak be nekik, hogy megnyerjék segítségüket a mindennapi élet küzdelmeinek legyőzéséhez. De ugyancsak áldoztak a rossz szellemeknek is, hogy távoltartsák azok ártó haragját. Bensőséges tisztelettel