MAGYAR UMBRIA 1944. július- 1946. december

Látogatásom Br. Apor Vilmos püspöknél. — Fr. Kegyes An-tal I. é. t

egyes kereke más és más nagyságú volt. A lovak nagyon jámborak voltak, mert napjában többször térdreroskadtak. Havas eső esett. Éheztünk 5 köpeny nélkül lévén, áztunk-fáztunk. A hadosztályparancsnokság Kocsról tovább ment, ki tudja merre járnak. Minden nélkül itt állunk. Mi tudunk valahogy tűrni, de szegény lovak, biz azok nem, amúgy is agyon koplaltattuk őket. És ha ez így folytatódik, hamarosan kimúlnak ez árnyékvilágból. Pár napi Kocs-i pihenés után elindultunk Győr felé. Amint lassan megközelítettük Győrt, kezdtem megbánni azt, hogy ígéretet tettem a szállás kérdésében. Bátorságom inamba szállt. Püspökkel még sohasem beszéltem, bár közszeretetnek örvendő plébánosunk volt. Püspököket elérhetetlen és megközelíthetetlen személyeknek véltem. Pláne a mi városkánkban nagyon ritkán jött püspök bérmálni, körülbelül minden 5—6-ik esztendőben, — Menjünk és keressünk szállást másutt Lajos. Minek zavarnák a Püspök urat, próbáltam elhárítani az ígéret betartását. — Nem, menjünk csak a te Püspöködhöz, hisz oly nagyra voltál vele. Ma még ott akarok a lovaknak is és nekünk is szállást készíteni. (A katona lovát előbbre helyezi, mint magát, így nevelték bele). Ketten is noszogattak. Imre és Lajos. Átázva, fázva, éhezve nem kellemes dolog céltalanul és hazátlanul csatangolni. Lajosék így sóhajtoztak: — „Csak egy kis meleget adj Uram, mert meghalunk!" Magam is elgyötörve a sok nélkülözéstől, szenvedéstől, szintén meleg szoba után kívánkoztam. De lóval elhelyezkedni nehéz. Közben sikerült ennivalót szerezni, csak a lakás kérdése volt függőben. Beértünk Győrbe! Lajos azonnal megkérdezte, hogy melyik út vezet a püspöki palotához? Megadták az irányt és már a lovak arra kocogtak. Püspökvár! Szívem elszorult. Sok emberrel beszéltem: tábornokkal, magasrangú világi emberekkel, de nem éreztem akkora szorongást, mint most. Püspökkel még nem beszéltem soha. De bajtársaimtól nem volt maradásom. Érvük előtt meg kellett hajolnom. Az út rövidnek tünt fel, mert egyszerre csak feltűnt a vár nagy kapuja. Lajos behajtott a vár udvarára. Nagy nehezen lekászálódtunk a kocsiról és bementünk a portáshoz. — Itthon van a kegyelmes Püspök úr? — kérdeztem én. Földije vagyok, toldom hozzá kérdésemhez, mert látom, hogy alaposan megnéz. Bizony a több napi gyenge étkezés, menekülés, borotválatlanság nem tett vonzóvá. — Földije vagyok! — ismételtem büszke önérzettel. Legyen szíves bejelenteni nála. — Kegyelmes Püspök úr nincs itthon — válaszolta a portás. Talán öt perccel előbb ment el a titkár úrral félórai sétára. — Várok — feleltem rá. Utána kimentünk az udvarra. És amint ott le-fel járkálok a püspökvár udvarában, mely tele volt menekültekkel, akaratlanul is fülembe jutottak egyes szavuk: „A nyilasok fekete listára tették. Nővérét internálták, követ testvérét távollétében is halálraítélték! Pedig mily drága lélek a Püspök úr, olyan a szíve, mint a vaj . . . lágy . . . mindenkin megkönyörülő . . .