MAGYAR UMBRIA 1944. július- 1946. december

A magyar nép ősvallása. — Fr. László Lénárd II. é. t

dekességet megemlítem, hogy mindazt, amit életében jobb oldalán viselt, a baloldalára teszik, ami pedig életében a balján volt, az most a jobboldalra kerül. Ennek az a magyarázata, hogy hitük szerint a túlvilág az evilági létnek tükörképe. Tehát a jobbkéz balkéz lesz, és viszont. Azt is hitték, hogy mindaz, ami evilágban rossz, hiányos, vagy éppenséggel a felismerhtetlenségig összeroncsolt volt, az a túlvilágban az Isten jóvoltából újra sértetlenné válik. Ezért a nyerget is, amit a halott feje alá tesznek: kettétörik... Midőn a halottat minden eszközével együtt a sírba tették, földet húznak rá, de nem temetik be egészen a sírt. Most következik az eihúnyt lovának megölése. A megölt lovat megnyúzzák, de olyképpen, hogy a koponya és a lábszár csontjai a bőrben maradjanak. A ló bőrét pejvával kitömik és a sír mellé állított kútgémszerű póznára húzzák. így van negyven napig, mert azt tartják, hogy a halál után még negyven napig evilágban él a lélek. Negyven nap elmúltával újra a sírhoz mennek, megemlékeznek az elhúnytról, majd a kitömött lovat eltemetik, körülbelül másfél méterre a halott fölé. A sír fölé halmot emelnek, a halomba pedig díszesen faragott kopjafát szúrnak, melynek csúcsán az eihúnyt faragott nemzetségmadara ékeskedik. A fentemlített szertartásokból, s az istenszolgálat különböző módjaiból jól megismerhetjük az ősmagyarok valláserkölcsi életét. Mégis szükségesnek tartom, hogy néhány kimondottan erkölcsi jellemvonást külön is megemlítsek. Legjellegzetesebbek: az egynejűség, a tiszta családi élet, ami bizony nem nagyon mondható el a többi pogány népekről. A magyar ember asszonyát feleségnek nevezi. Ez az elnevezés bizonyítéka annak, hogy az asszonynak a férfiéval egyenlő jogai voltak a házasságban, nem tekintették alsóbbrendű lénynek, ellenkezőleg: a magyar ember mindig különös tiszteletben tartotta asszonyát. Ez a tiszta családi élet volt az alapja annak a szervezett magyar erőnek, mely az akkori népeket gyakori rajtaütésekkel állandó rettegésben tartotta. Erkölcsi jellemvonásként említem meg a „magyar becsületet" is, ami igen sokat jelentett népünk életében. A magyar mindenkor megtartja szavát, esküje mellett pedig még halála árán is kitart. Mások javait nem bitorolja, a hadizsákmányon becsülettel osztozik. Az osztozkodásnál sohasem fordul elő veszekedés, vagy civódás .. . Tehát őseink már ismerték az adott szó szentségét és a magántulajdont, vagy talán mondhatnám azt is, hogy sokkal jobban ismerték, mint a mai — sok tekintetben elkorcsosult — nemzedék ... Tudjuk azt is, hogy más vallások iránt mindenkor tisztelettel és türelemmel viseltettek. Őseink között már a IV. és V. században megfordultak keresztény hithirdetők. Igaz, jelentősebb eredményt nem értek el, mert a magyarság hűségesen kitartott Istene mellett. De az új hit papjait sohasem bántották, nemegyszer ellátták őket élelemmel és imáikba ajánlották magukat. Sehol sem találunk feljegyzést arra vonatkozólag, hogy az ősmagyarok a köztük járó hithirdetőket bántalmazták, vagy éppenséggel meggyilkolták volna. Igaz, hogy türelmük és megértésük a kereszténységgel kapcsolatban egy jellegzetes párhuzammal is magyarázható. így többek között a Szeplőtelen Fogantatás tanát könynyen elfogadták, mert hasonlóképpen foganta az őshit szerint Emese az Égből leereszkedő turulmadártól Álmost. Krisztus áldozata szintén nem állt előttük idegenül és érthetetlenül, mert hiszen Álmos is — akit szintén isteni eredetnek tartottak — feláldozta önmagát, hogy a haragvó Istent kiengesztelje, s népének boldogulását biztosítsa... Mint már a temetés szertartásával kapcsolatban említettem: őseink hitték azt is, hogy a halál után a lélek még negyven napig marad a földön. Ezt sem volt nehéz pár-