MAGYAR UMBRIA 1944. július- 1946. december

Magyar katolikus autonómia. Egyházjogi szempontból. — Fr. Füzes Zalán VI. é. t

meri, rengeteg veszély, alkalom lesz a beavatkozásra, hiszen ő engedte meg, csak most valami miatt a jelen esetben felfüggeszti. Látható tehát, hogy milyen veszélyes dolog volt a közjogi alap. Elégséges egymagában, hogy megbénítson minden munkát. Ha részletesen nézzük az akadályokat, az állam részéről kétféle akadályt találunk. Államjogi akadály a főkegyúri jog. Arra a kérdésre, hogy mi a főkegyúri jog, határozott választ adni igen nehéz (Meszlényi i. m. 4. kk.). Privilegium, éspedig eltűrt privilégium, mondják az egyházjogászok. A szentkorona tételes joga, mondják a közjogászok, vagy a pápától a szentkorona számára kifejezetten megadott privilégium. Arra a kérdésre azonban, mikor adta meg a pápa ezt a jogot a szentkoronának, hallgatnak, csak egy állítólagos bullára hivatkoznak, amit a constanzi zsinat (1414) adott volna meg Zsigmondnak. Erről azonban sehol semmi adat. 1447-ben Hunyadi János kérte a pápától a gyakorlatban eddig is létező főkegyúri jog megerősítését, de ehhez Rómából az okiratokat kérték, amikben megengedték a korábbi pápák ezt a joggyakorlatot (Tomcsányi: Főkegyúr szerepe... 34. kk.). Hunyadi azonban semmit sem tud elküldeni, csupán a királyok joggyakorlatára hivatkozott és mégcsak nem is említi az állítólagos konstanzi bullát, pedig, ha valakinek, úgy neki kellett volna tudni róla, hiszen időben még igen közel állott hozzá. A magyar közjogba Verbőczi Tripartitumából kerül a főkegyúri jog. <U. o. 37. kk.). Verbőczi pedig szintén erre a mai napig fel nem fedezett bullára alapítja és a szentkorona főbb jogai közé sorolja ezt a gyakorlatban tényleg létező jogot. Pázmány is, mikor a pápa ellen védelmezi ezt a joggyakorlatot, csak erre a bullára hivatkozik. Legújabb kutatások azután némi fényt vetítettek erre a bullára. (Stolpa i. m.). Egykori feljegyzések tanúsítják, hogy néhány bíboros ígéretet tett Zsigmondnak, hogy ha segít a választás mielőbbi megejtésében, az új pápánál kijárják az eddigi gyakorlat megerősítését. Ez azonban nem történt meg. Hogy a bíborosok pápa nélkül kötelező ígéretet nem tehetnek, világos. Más kérdés, hogy a szokásjog segít-e valamit? Mert vannak vélemények, akik ezt tartják. (Kontor I. i. m.). Még ma is olyan komoly tekintélyek mint Sipos, vonakodnak eldönteni a kérdést. Még kevésbbé tehetjük ezt mi meg. Csak azért vázoltuk ilyen részletesen ez egész kérdést, hogy megértsük: a jogászok előtt ez volt a legnagyobb akadály az autonomia ellen. A főkegyúri jog és az autonomia összefüggését úgy érthetjük meg, ha a főkegyúri jog tartalmát is megvizsgáljuk. A roppant elágazó, úgyszólván királyról-királyra növekvő jogok három sarkpont körül csoportosulnak. Egyik a főpapok kinevezése. A főkegyúri jog alapján a magyar apostoli király nevezte ki a megyéspüspököket s a többi egyházi méltóságokat, a pápának csak bejelentette tudomásulvétel végett a kinevezést. A másik fontos jog a javadalmak adományozása. Egyházi javadalmakat csak a király adományozhatott, a pápa az előző esethez hasonlóan kénytelen volt beérni a tudomásulvétellel. S végül a harmadik csoportba azok a jogok tartoztak, melyek szerint a széküresedés esetén a király kezeli az egyházi javadalmakat. A király állandó ellenőrzési joggal rendelkezik az egyházi javadalmak felett, stb. (Sipos i. m. 803.). Ilyen jogok mellett könnyen érthető, hogy milyen sértő volt a katolicizmusra az a 48-as törvény, hogy a főkegyúri jogokat a kultuszminiszter gyakorolja. Az autonomiai mozgalom első korszakában határozott kívánságként jelent meg: vagy gyakorolja a király a régi módon, külön katolikus bizottság útján, vagy mondjon le róla az autonomia javára. Lett persze erre nagy felzúdulás az