MAGYAR UMBRIA 1944. július- 1946. december

Magyar katolikus autonómia. Egyházjogi szempontból. — Fr. Füzes Zalán VI. é. t

lás helyett hatalmas vitáknak vetette el a csíráit. Három irányzat mutatkozott a katolikus önkormányzattal szemben. Egyik, a papság, az egyházjogi irányt képviselte, az önkormányzatot az egyház adja, a kánonok szerint. A másik a közjogi irányzat, mely szerint az önkormányzatot az állam adja a parlament által, jóllehet az egyházjog szellemében, ilyen volt Zichy János gróf is. Végül a harmadik álláspont Deák vezérletével azt javasolta, hogy a gyűlés dolgozzon ki országos választási tervezetet s a megválasztott képviselők fogják majd megállapítani az autonomia mikéntjét, nem pedig a püspöki kar. Ez meg is történt. 1870-ben összeül az I. úgynevezett szervező kongresszus, amely általános meglepetésre, papságellenes kisebbséggel elfogadta a püspöki kar tervezetét, ez azonban a kultuszminiszternél elakadt. Ezzel kezdődik a játék. Az autonomia állandó égető probléma volt. A parlamentben egyházellenes kívánságok szinte napirenden voltak. Nemzeti egyház, Rómától való elszakadás, az egyházi vagyon állami jellege, stb. voltak a gyakori vita tárgyai. 1897-ben összeül a II. szervező kongresszus. Eredményt lásd az elsőnél. 1911-ben Zichy János, 1917-ben Apponyi Albert kultuszminisztersége alatt jött megint komolyan szóba, de sikertelenül. Az 1919-es tanácsköztársaság idején azután igazán tanácstalanul álltunk, annál is inkább, mert az állam nem is állt szóba a hirtelen alakított úgynevezett Országos Katolikus Tanáccsal az autonomia miatt. Az érdekházasság, úgy látszott, végleg felbomlott s már a legkonzervatívabbak se látták értelmét. Felülkerekedett az egyházjogi irány s ez előbb 1920-ban a budapesti autonom egyházközségeket, majd 1929-ben pedig ugyanezt szervezte meg az egész országban (Hanuy i. m.). ALLAMJOGI ÉS ÁLLAMPOLITIKAI AKADÁLYOK. Az autonomiai küzdelmekben vörös fonálként húzódik végig egy kérdés. Közjogi vagy egyházjogi alapon tárgyaljanak a katolikus önkormányzatról? Sajnos egyik igen komoly zátony volt az, hogy a tájékozatlan közvélemény közjogi kérdésnek tartotta az autonomiát, amit az állam engedélyez nagy kegyesen. Az autonomia a híveket érinti, így csak belőlük indulhat ki, nem lehet rájuk kényszeríteni s jóvá csak a hívek összesége, az állam hagyhatja. Ez pedig közjogi alapot követel. Az autonomia olyan dolgokban rendelkezik, amelyek századok óta a magyar szent korona sajátos jogai közé tartoznak, így csak közjogi alapon lehet róla tárgyalni, mert az egyháznak nincs joga semmiben sem megcsonkítani a szentkorona jogait. Nem lehet komoly érv az sem, hogy a protestánsok közjogi alapon kapták az autonomiát. A protestánsok nem lehetnek nekünk irányadók. Nekik semmi jogalapjuk, jogörökségük nem volt, így olyat csináltak, amilyent megengedtek nekik, míg nálunk, ahol évezredes kifejlődött jog és jogszokás van, csak eszerint működhetünk (Radovics i. m. 88. kk.). Mindezek az érvek azonban sántítanak. A közös alattvalók, az egyháztól nagyobb rossz miatt elnézett privilégiumok a legkevésbbé sem jogosítanak fel a közjogi alapra, annál inkább, mert a dolgozatunk első részében az alapelveknél már megállapítottuk, hogy az egyház minden dologban teljesen független minden más hatalomtól s az állam csak elismerheti az autonomiát, de nem adhatja, így nem lesz vakmerő, ha azt mondjuk, hogy a közjogi alap teljesen értelmetlen, hiszen az autonomia, meghatározása értelmében nem más, mint az egyházjog fejlődésének legújabb állomása, így megvalósulása nem származhat máshonnan, mint az egyháztól. De nemcsak értelmetlen, hanem veszélyes is, mert létében fenyegeti az autonomiát, mely ismét a meghatározása szerint az államtól független önkormányzat. De ha az állam adja, nem pedig csak elis-