MAGYAR UMBRIA 1944. július- 1946. december

Magyar katolikus autonómia. Egyházjogi szempontból. — Fr. Füzes Zalán VI. é. t

sízünk: az egyházi vagyon tulajdonosa és kezelője a hierarchia (1499. c. §), így annál meglepőbb, hogy a status önmagát saját joga alapján nevezi az erdélyi egyházi vagyon tulajdonosának s ugyanilyen saját jogán kezeli is azt (1868. statusgyűlés szabályzata 53—57. §§>. Azaz nem a hierarchia átengedésére, hanem szerzett jogaikra alapítják eljárásukat. Intézik továbbá az iskolák ügyeit. Gyűlésformáik: státusgyűlés, elnöke a püspök és világi társelnök, egyharmada pap. Végrehajtószerve az igazgatótanács az egyházi vagyon közvetlen kezelője, alsóbb szerveik: esperesi tanács és egyházközségek, mindkettő túlnyomó többségben világiból. Ámbár az egyházjog szempontjából tűrhetetlen intézmény s igen veszélyes csírákat tartalmaz, mégis az erdélyi Státus hatása a hitélet és iskolák szempontjából felbecsülhetetlen. S a húsz éves oláh megszállás megmutatta, hogy a kisebbségben élő magyarság legnagyobb támasza éppen a Status volt (Gyárfás i. m.). Míg Erdélyben az elnyomottak szervezték meg a katolikus autonomiát, addig nálunk érdekházasság volt az egyház és az állam között, mely egészen 1848-ig tartott. Eddig az egyháznak semmi oka nem volt, hogy követelje a mai értelemben vett autonomiát, mert az egyháziak ott voltak mindenütt, ahol az egyház ügyeit intézték s az állam a megkérdezése nélkül soha sem intézkedett. Megváltozott azonban a helyzet 1848-ban (Meszlényi i. m. 88. kk.). A király csak hatáskör nélküli államfő lett, minden jogát, így főkegyúri jogát is, a felelős minisztérium gyakorolta, hogy az ő nevében és az ő jóváhagyásával vagy sem, az már nem sokat számít. „Az a helyzet állott elő, — mondja Szekfü —, hogy míg a protestáns egyházaknak régi törvények alapján meg volt a széleskörű önrendelkezési joguk, a katolikus egyház továbbra is az államhoz láncolva maradt akkor is, mikor az állam nemcsak hogy nem katolikus, nemcsak hogy indifferens, de gyakran egyenesen ellenséges magatartást tanúsított az egyház iránt." (Szekfü i. m. V. 522.). Majd másutt így ír: „így történt meg, hogy a magyar egyház vezetőit a legfőbb kegyúri jognál fogva az apostoli király nevében tulajdonképen liberális és szabadkőműves minisztérium válogatta ki és prezentálta a szentszéknek." (U. o. 523.). Majd keményen megállapítja, hogy „e kor (1848—1918) főpapjai barokk főurak, akik legfeljebb morális maximákat adnak, de sohasem voltak a többséget képviselő szegény nép jó pásztorai." (U. o. 523.), Ezek a szavak igen meggyőznek arról a bajról, amibe az egyház jutott, mikor megszűnt államvallás lenni. A fenyegető zavart hamar észrevették s a püspöki kar azonnal benyújtotta az országgyűléshez az autonomia tervezetét, A liberális szellemű országgyűlés, mely ugyanaz nap a görögkeletiek tervezetét törvénybe iktatta, a katolikus tervezetet, mint elkésettet, elutasította. Ezzel az elutasítással megkezdődött az az egy évszázados áldatlan harc, aminek okait a következő fejezetben tárgyaljuk, itt csupán csak érintjük. (Meszlényi i. m. 84.). A kiegyezés után 1867-ben Eötvös József kultuszminiszter vetette fel a katolikus önkormányzat kérdését (Török i. m. 20. kk.), akinek a levelét fentebb már ismertettük, és hangsúlyozta, hogy nem elég az egyház számára a politikai szabadság, hanem szellemi szabadság is kell, azaz meg kell szabadítani az állam béklyóitól. Levelére a püspöki kar hamar ki is dolgoz egy tervezetet teljesen egyházjogi szellemben, de meglehetősen szűkmarkú a világiakkal szemben. Számukat mindenütt feles arányban állapítja meg. Eötvös hamarosan válaszol a tervezetre és kéri a világi elemek nagyobb számát. Az új tervezetet a püspöki kar a parlament meghívott tagjainak bemutatja 1869-ben. A békés tárgya-