MAGYAR UMBRIA 1934.

ráfi szellemben örökségbe kapott természetszeretettel, akkor megérthetjük, hogy bölcselőnk anyagelmélete empirista. Scotus itt nagy részben a régi ferences bölcselőnk tanítását eleveníti föl, de a maga filozófiai világnézetének prizmáján keresztül. A materia universalis tana szerint van a világnak egy ősanyaga, melyből minden szellemi és tárgyi dolog egyaránt részesedik. Scotus előtt a világ óriási fa, „gyökere az anyag, ágai a mulandó szubsztanciák, levelei a változó akcidenciák, virágai az értelmes lelkek, gyümölcsei az angyalok s a kertész aki a fát ültette és ápolja, — az Isten."

1) Ennek az anyagnak egyedüli meghatározása az, hogy valóság. Épen ezért Duns Scotus ismeretelmélete az anyagot önmagában is valós abszulutum gyanánt kezeli, szemben Szent Tamással, aki a formától megfosztott materiának nem tulajdonít létezést. Scotus azonban így gondolkozik : a forma is lét, az anyag is lét ; mert hihetetlen, hogy a természettudomány oly fontos tényezője ne lenne önálló valóság. Tartalmát tekintve semmi akadálya nincs, hogy az anyag forma nélkül is létezik. A jelen világ rendje csupán, hogy formával kell egyesülnie, de egyébként az anyag pozitív lét, melyhez nem szükségképeni a forma hozzájárulása. Ez a materia már most nem maradhat a puszta képesség szenttamási állapotában, ezért Scotus az előzők alapján a ténylegességnek rangjára emeli. Az empirizmus vezeti embertanában is, amikor a test és lélek egyesülésénél közvetítő formáknak ad helyet. Minden szervnek meg van a maga sajátos szervezete, tehát szervező elve is. De csak szervező elve. A lélek azután ezeket a formákat egyesíti és élteti. Duns Scotus ezzel a szellemiséget jobban megvédje, mint bárki a gondolkodás történetében. Ha u. i. a lélek közvetlenül éltetné a testet, ezáltal maga is testi, anyagi forma lenne, ezért szükség van valemilyen alsóbbrendű szervezeti formára, mely még az életelv működése előtt előkészíti a testet a végső tökéletességet adó lélek működésére. Ugyancsak gyakorlatiassága magyarázza meg az észből származó érvekkel szemben támasztott óvatosságát. Szent Ferenc egyházias szelleme idegenkedett a tudálékos okoskodástól a hittételek elfogadásánál. De távozói sem mond le Scotus a hittételek spekulatív alátámasztásáról. Mégis a Róma locuta, causa finita elv alapján utolsó szavaihoz mindig hozzáteszi : si auctoritati Ecclesiae non repugnet, — ha az Egyház tanításával nem ellenkezik. Az Anyaszentegyház iránti hűséges ragaszkodását mutatja az az eset, amikor Szép Fülöp VIII. Bonifáccal szemben ellenpápát akart választani. A büszke francia király meghívja a pápaválasztásra a neves teológusokat s köztük Duns Scotust is, aki kereken vissszautasítja a fölszólítást. Szép Fülöp ezért a magatartásáért száműzte országából. A ferences egyéniség harmadik tipikus jellegzetessége a voluntarizmus, ami Duns Scotus gondoltvilágát következőkép színezi : Isten szuverén úr. : abszolút akarat. Lényege a szabadság. De ez nem jelenti azt, hogy függetlenítheti magát az erkölcsi törvények Nagy J. : A filozófia története. Budapest. 1921 ; 167. lap.