MAGYAR UMBRIA 1934. 2. SZÁM

TÁRCA. A magyar liliom legendája

TÁRCA A magyar liliom legendája. Imre herceg ott állt a királyi palota erkélyén. A királyi város, Székesfehérvár, néma csendben hallgatott. A hold szelíden mosolygott. A tejút csillagai sziporkázó fényben ragyogtak. Az esti szellő a magyar róna illatát hozta magával. A mély csendet csak egyegy öblös tülök elnyúlt hangja zavarta meg. A herceg ártatlan lelkének minden vágyával, szívének minden érzelmével az éjtszaka varázslatán csüngött. Vergődő lelkének olyan jól esett ez a simogató mély csend. Valami nagyott érzett, valami fönséges ragadta magával. Égkék szemének tekintete belefúródott a csillagos ég tarkaságába. Lelkét megigézte a természet titokzatos bája. Ott állt fiatal életének minden szépségével. Meggypiros dolmány feszült rajta, fényes kard csüngött oldalán. Fekete haja csodálatosan illet halvány és komoly arcához. Szemei különös fényben csillogtak. Kis idő múlva leemelte szemét a csillagos égboltról s nekitámaszkodott az erkély korlátjának. Homlokát tenyerébe szorította. Látszott rajta, hogy hevesen küzd önmagával. Itt a teljes csendben mégegyszer átgondolta a délután történteket. Most is fülébe csenget király-atyjának szelíd szava. — Imre fiam, én már öreg vagyok. Az élet megviselt. Te pedig már megnőtt ifjú vagy. Az ország gondjait vállaidra rakom. Csak az a kívánságom, hogy öreg életem utolsó napjait hangos gyermekkacaj aranyozza meg. Már választottam is neked jegyest, a horvát király jámboréletű leányát, Ilonát. Ezt mondta neki atyja, a király. Lelke ellenkezett, szíve vergődött . . . Nem felejtette el még szentéletű nevelőjének, Gellért püspöknek szavait. — Légy áldott, fehér virág. — Az nap áldotta meg így a szent, amikor szentírásmagyarázás közben a fehér Bárány kíséretéről szóló részt olvasták. Pontosan emlékszik még rá : száznegyvennégyezer liliomos ifjú követi az isteni Bárányt az, égben. Csak ezek lehetnek közvetlen közelében, mert szüzek . . . így mondta ezt Gellért valamikor, ő is így érezte azóta mindig. Azóta ő is abba a csapatba vágyott, azt látta mindig lelki szemeivel. S most úgy érezte, hogy vége mindennek, ő nem juthat a száznegyvennégyezer közé. Eddig is érezte, nagyon is érezte, hogy ő is ember, hogy Árpád félpogány vére folyik ereiben. Tapasztalta, mert tapasztalnia kellett, hogy a Sátán kísért, a világ csábít s a vér lázong, de nem félt attól, hogy tiszta lelke templomának márvány oltárát az érzékiség pusztító szele porba dönti. Neki nem az volt az elve, hogy tisztán az oltárig, hűen a sírig, hanem : tisztán a sírig. Érezte, hogy eddig még nem tört meg szemeinek fénye, nem tünt el arcáról az érintetlen lélek viruló rózsája, mert nem akart tiltott rózsákat tépni. Hálát adott Istennek,