MAGYAR UMBRIA 1934. 2. SZÁM

Aranyhidak

szent (Keresztes Szt. János) mondta nekünk — hogyan bírja az összteremtmény Istenben, az életet, mozgást és a létet. Az látná Krisztusban, miként alkotnak bármennyire elütök és bármennyire visszán hangzók legyenek is, kibeszélhetetlen harmóniát. A madárka, a fűszál látása, elegendő lenne, miként Assisi Szt. Ferencben arra, hogy felébresszék benne ezen isteni koncert érzetét. Lelke elragadtatásában önkénytelenül költői stanzákban párologna kifelé, miként ez megtörtént Szt. Teréziánál, Oh, vájjon mikor találunk költőkre, akik fölséges hivatásuknak megfelelnek. Mikor emelkednek majd fel hitük és szeretetük buzgalmával egészen az Örök-Költő kebléig? Mikor készülnek el szívük tisztaságával a prófétákat éltető Elő Lélek isteni fuvalmának befogadására ? Panaszkodnak, hogy nincs miről zengeniök, a leghíressebbek pedig ezideig még csak dadogva mondtak néhány verset Isten végtelen poemájáról". (Rohrbacher: Histoire Universelle De L Église Catholique II. 51). A költőiség emígyen vázolt magaslatáig jutottak el szentjeink. Akár a Poverellót hallom, amint a szeretet mámorában a teremtményeket hívja segítségül hálájának kifejezéseül : „Legmagasb, leghatalmasabb kegyes Úr ! Tied a dicséret, a dicsőség és minden áldás, Téged illetnek egyedül : és senki sem méltó, hogy nevezzen. Légy dicsérve Uram nővérünkért a holdért és a csillagokért, melyeket az égen formáltál szép ragyogókká Légy dicsérve Uram ! nővérünkkért, a vízért, aki nagyon hasznos és alázatos, drágalátos és tiszta. Légy dicsérve Uram ! Ami anyánkért a földért, ki minket táplál és hordoz és sokféle gyümölcsöt és színes virágot és füvet hoz". (Az élet trub. 888). Vagy akár Kis Szt. Teréz verse a Szűz Anyához, az égieknek ilyen intuitív felértése. Ök azok, akik megértették az Alkotónak, a poemáját, egészen a detail-kérdésekig, ütem volt számukra minden lélekzetvétel ; minden éterrezgés a megzenésített poéma tavaszának fuvalma : ez érzik ki ezen kis versből, melynek itt csak első és utolsó versszakait adom : „Miért szeretlek, oh Mária !" (Teréz utolsó költeménye, 1897 május). Oh bár zengni tudnám Anyám, miért szeretlek ! Miért édesb a méznél Neved a lelkemnek ! Hogy mért is nem félek ha nagyságodat nézem, S mennyei szépséged melengve szemlélem.. Hogy ha meglátnálak égi glóriádban, Angyalok s szenteknél fényesb ragyogásban. Hogy gyermeked vagyok, el sem is hihetném, Előtted, ó Szent Szűz, szemem földre sütném. Sejtem nemsokára, hallom majd e zenét, Nemsoká meglátlak s enyém a fényes ég ! Te rám mosolyogtál életem hajnalán, 0 mosolyogj most is alkonyán, jó Anyám ! A Te ragyogásod nem rettent meg többé, Veled szenvedtem én, s hiszem, hogy örökké Térdeden pihenve, zengem, mért szeretlek... Te vagy Édesanyám s én a Te gyermeked ...