MAGYAR UMBRIA 1929. július

Kialudt az örökmécses. Költemény, fr. Celesztin

KIALUDT AZ ÖRÖKMÉCSES... /A költő hattyúdala. / Havat szitáló fergetegben Botorkáltam az ut sarában... Imitt-amott elömbe lebbent Sok vad kisértet durva lába: Hogy eltapossa lelkem eltét».. Sokszor nehéz, félelmetes volt Nekem ez ut kemény szférája... Ugy érzék, miként a félholt, Mikor düfeörg a hant le rája: Hogy mindörökre eltemesse... Máskor viszont szelid vidéken Vonzott utamnak drága vágya..S bár sok reményben éldegéltemDe vágyamat meg nem találva: A lelkem itt sem volt betelve... Jaj, mert a láb hiába fáradt... Hiába rótam éltem hosszát... Hiába vágtam a világnak, > A lelkem el nem ért TehozzáiMég csak közelbe sem jutottam... Mert ép mikor már járni tudtam, Mikor szerelmed már igézett, Mikor megindulok az útban: Utóisót lobbant árva mécsedS reám borult a nagy sötétség... ^ f'r. Celesztin.