Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XX. A ferences missiókról. Irta: P. Schrotty Pál O. F. M

tudunk elképzelni, a nemzetiség szűk korlátait és beleállította az univerzálizmus határtalan lehetőségeinek birodalmába, ahol mindenki megérti és rajongó szeretettel körülveszi. Ez magyarázza meg azt a paradox tényt is, hogy tanítványait olyan országokba is elküldötte az evangéliumot hirdetni, melynek nyelvét sem ismerték, mert meg volt győződve arról, hogy már puszta fellépésüket is megérti mindenki. De rendjének szinte csodálatos elterjedését sem tudjuk e nélkül megérteni; azonban különösen látjuk azt érvényesülni abban a szinte féktelen missiós lelkesedésben, mely hét évszázad forgalmas történetében állandóan lángolt legjobbjaink lelkében. Ha most mégegyszer összevetjük ezeket a lélektanilag bevezetett gondolatokat, megállapíthatjuk, hogy a tökéletes szeretet, a földi dolgoktól való teljes függetlenség, a szenvedő Krisztushoz való viszony és az általános embertestvériség képezik alapszíneit Szent Ferenc jellemének; viszont a bennök rejlő örökösen forrongó expanzív erőkre vezethetjük vissza azt a Krisztusért és országának elteriedéseért mindent feláldozó, sohasem nyugvó nagy apostoli tevékenységet, a legtágabb értelemben vett missiós gondolatot, mely magát Szent Ferencet és rendiét is, minden időkben oly feltűnő módon jellemezte. Valósággal szellemi élvezet megfigyelni, mikép fejlődik ki ezek alapján magában Szent Ferencben a missiós hivatás. Hisz tudjuk, hogy ő maga is a mohamedánok közé ment és harmonikus egyéniségének egyik vezérmotívuma, melyet állandóan hangoztatott, az az égő vágy volt, Krisztusért vérét ontani. Mikor 1209. február 24-én az általa renovált Porciunkulában hivatásának felismeréseért könyörgött, a pap az oltáron Máté evangéliumának 10. r. 7. versét olvasta: »Menjetek és tanítsatok és mondjátok: közel van a mennyeknek országa!« Ezek a szavak, mint kinyilatkoztatás sugara érintették lelkét. Elment a paphoz, hogy e szavak magyarázatát kérje tőle. A pap megmondja neki, hogy ezekkel küldötte az Úr tanítványait ki a világba, az Evangélium-hirdetés nagy útjára. Ferenc lángoló lélekkel felkiált: »íme, ez az, amit lelkem kíván !« Nem valószínű, hogy Ferenc e pillanatban megérezte volna ez evangéliumi részlet jelentőségének teljes súlyát. Egyszerűen, a szó tulajdonképeni értelme szerint vette be lelke ezt a szent szöveget és gyors elhatározással leszűrte belőle a praktikus élet számára az igehirdetésre való kötelezettséget. Erre oktatta tanítványait is, mint azt a Très socii által írt élettörténetében olvassuk: »Tekintsünk hivatásunkra, kedves gyermekeim! Isten végtelen szeretetében nemcsak a magunk, hanem a mások lelki üdvének biztosítására hivott meg bennünket, hogy végig menve a világon, példánkkal inkább tanítsuk az embereket, mint szóval bűnbánatra és az Isten parancsainak megtartására.<• Már ezek a szavak is tartalmazzák az általános missiós gondolatot, de minél tisztábban látja lelkében Krisztushoz való viszonyát, annál jobban domborodik ki benne a saját és rendjének missiós hivatása is. »Mondom neked, — szól egy alkalommal barátjahoz, Ugolin bíboroshoz — az Úr az egész világ hasznára és lelkiüdvére küldötte testvéreimet és ha megtartják, amit ígértek, megadja nekik mindazt, amire szükségük lesz a hitetlenek és a hivők országában.« Ez ismét: »Szenteljétek magatokat egészen az Evangélium szolgálatára, mert az