Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XVIII. A ferences szónoklat szelleme. Irta: Brisits Frigyes 0. Cist

A válasz szükségképen következik abból a tényből, hogy magának a rendnek új volt az egyénisége s az ebből kisarjadzó szelleme. S mivel a »ministerium verbi« neki is osztályrészül jutott, természetesen 'szónoki iránya is hozzáidomul szellemének egyéniségéhez. Szónoklat-elméleti és történeti irodalmunk kissé elhanyagolja azt a szempontot, mely a szónoki stílust a szónokló rend szelleméből fogja fel és értelmezi s felfogásában inkább a stílusnak külső formai elvét érvényesíti. Pedig bizonyos, hogy onnan kell kiindulnunk, hogy keletkezése és fellépése szerint mit jelent a bencés, a cisterci, a karmelita, a dominikánus, a ferencrendi, a pálos, a jezsuita stb. szerzetes, mi volt a történelmi szükségessége, milyen a rendi világszemlélete, korához való viszonya. Csak akkor tudjuk igazán megérteni, mi az a szónoki stílus, sőt ezzel a szellemi különbségtétellel adjuk meg a szónoki beszédnek nemcsak történeti, hanem műfaji tagolását is egyúttal. II. Halk, finom, alázatos evangéliumi emlékekként hatnak Szent Ferenc beszédei. Olyanok, mint egy evangéliumi táj. Nem lehet őket olvasni anélkül, hogy róluk eszünkbe ne jutnának a galilei lágy mezők, a Táborhegy égbe nyúló perspektívája, a csendes alkonyatok fáradt fényében hazatérő juhok, a vizek kék szeme, a szántóföldek zizegő kalászzenéje, a tékozló fiúk hazatérő könnycseppje felett szeliden, áldóan, megbocsátóan aranyló parabolák ige-fénye . . . Szent Ferenc szavaiban benne él ez az evangéliumi hagyomány: Az Alverna-hegy vizuális magassága, a finom és lágy Umbria, a ciprusok aszkéta magánya, szelíd állatok, csüggedt s magát kereső század, mintha mind az evangéliumból valók volnának. S maga szó, az ige is! Az evangélium a tanítómesterük. Egyszerűek, természetesek, világosak. Nem előzte meg születésüket semmi elmélet, semmi szaktudás. Nincs bennük az iskolázottságnak különösebben szerkesztő formája, sem a retorikának — korszokáshoz hasonlóan — önmagát csillogtató hiú pompája. Frissek, tele vannak a közvetlenség zamatával s a szív meghatottságának édes melegével. Érzik, hogy csak a szó űj rajtuk, egyébként akkor készültek, amikor Szent Ferenc lemondott mindenről, mikor éjszakákon át imádkozott, amikor betegre sanyargatta testét, amikor szeretete áramában Istenhez akarta fölemelni az egész világot. Ezért beszédei nem vele szemben álló eszmények tükrözései, hanem az ő élményei, ő maga életének telt gazdaságából kicsapódó szentségi illata, amely láthatatlan levegője és szuggesztív ereje volt szavainak. Fokozta a beszédek hatását a közvetlenségen kívül a nagy líraiság, melyet a nagy megindultság s a beszéd tárgyának szeretete, szimpatikus magához emelése okozott. Mindez nagyon személyessé tette Szent Ferenc beszédeit, de viszont valami szabad könnyedséget, vonzó hangulatot adott nekik, aminek a következményeként témáján keresztül valóban összetalálkozott, egybeforrt hallgatóságával. Az érzésnek, főleg a szeretetnek ez a bibliai és szociális heve teremtette meg a sajátságos Szent Ferenc-i beszédstílust. Hiányzott ebből a logikai érvelés szenvedélyessége, a vitatkozás dialektikai ereje. Beszédei ezeknek éppen úgy híjával vannak, mint az elvontabb problémáknak vagy a kényesebb teológiai kérdéseknek. Ezért beszédeinek