Szent Ferenc nyomdokain 1226-1926 (Budapest 1926)

XI. Szent Ferenc Dante Paradiso-jában. Irta: Dr. Dombi Márk O. Cist

Szent Ferenc Dante Paradiso-jában Irta: Dr. DOMBI MÁRK 0. Cist. ante egyik legnagyobb képviselője a vallási és művészi összhangban egybeolvadó középkori olasz léleknek. Megvan benne fajának minden tipikus vonása, mint alkotó eleme annak a rendkívüli egyéniségnek, mely műveiben, főkép a Divina Comediá-ban olyan csodás erővel ragad meg s szinte lenyűgöz bennünket. Egyházának hűséges fia (Purg. XIX. 127. s köv.; XX. 85—90. Conv. II. 6.), ki annak tanításához és intézményeihez törhetetlenül ragaszkodik s az eretnekeket és szakadárokat a pokol mélységeibe helyezi (Inf. IX., X., XI.). De épen azért, mert őszintén szereti egyházát s a Megváltó jegyesét látja és tiszteli benne (Par. XI. 31-33.; XXXII. 128.), fáj neki az a sok fogyatkozás, mely hivatalos képviselőiben megnyilatkozik, az a sok szeplő, mely a jegyes ideális szépségét annyira elhomályosítja. Az apostoli kor tiszta, bensőséges egyszerűsége lebeg szeme előtt s annak visszatértétől, tehát egy nagy belső megújhodástól várja az Egyház igazi diadalát s Krisztusnak uralomra jutását a lelkekben. Ez a fölfogása szinte természetszerűleg hozza őt érintkezésbe a franciskánus mozgalommal, mely a XIII. századbeli Olaszországnak vallási, társadalmi és művészi életében olyan nagy, mondhatni sorsdöntő szerepet játszott. Assisi poverelloja, Szent Ferenc nem nagyhangú, de üres frázisokkal — mint a korabeli eretnekek — hanem az erkölcsi ideál tökéletességébe kivirágzott életének példájával hirdette a krisztusi szegénységet s életszentségének szuggesztív erejével kora legjobbjait meg tudta nyerni a maga apostoli törekvéseinek. De hatása nem szorítkozott csak erre az erkölcsi irányú mozgalomra. A durva daróc alatt, mely gyönge, beteges testét takarta, egy bámulatosan impresszionista költő lelke lobogott, melynek tüze átcsapott tanítványaira is s ez a franciskánus Istennel-telítettség új színeket, új hangokat és új erőket vitt bele a költészetbe is. A kolduló szerzetesek mint Istennek trubadurjai járják be a városokat és falvakat, prédikáltak, énekeltek, nemcsak a templomokban, hanem az utcákon, tereken is és pedig a nép nyelvén, népies fordulatokkal, népies ritmusban. Az a körülmény, hogy a nép nyelve belső világuk egész gazdagságának kifejezője lett s hogy a hitigazságokat törekedtek a legegyszerűbb hallgatósággal is érthető módon közölni, egyre jobban és jobban csiszolta a népnyelvet s egyre alkalmasabbá tette a filozofiai és theologiai tanok kifejezésére. A franciskánus költők pedig egyenesen forradalmat idéznek elő a korukbeli világi költészetnek mesterkélt, sablonos, élettelen termékeivel szemben azáltal, hogy ezen a téren